Századok – 2017
2017 / 5. szám - MŰHELY - Varga Szabolcs: Emlékpark és kulthely között. Mohács a 21. századi magyar emlékezetkultúrában
VARGA SZABOLCS 1167 Budán rendezze be a palotáját. A szultán 1529. évi hadjárata szétszórta ezeket az álmokat, és Bécs, P ozsony, Gyulafehérvár, Zágráb, illetve Belgrád osztozott Buda örökségén. Közülük kétségkívül előbbi nyerte a legtöbbet, egy nálánál nagyobb társországot, ütközőállamot, védelmi rendszert, amelyet a magyar nemességgel kooperálva kormányoztak át a 17. századba. A közös létből nekünk a Mohácsnál oly hiányzó szövetségi rendszer és az újkori államfejlődés többnyire áldásos hatásai jutottak, ami nem kevés, ám Mohács szaldója ezzel együtt is deficites maradt. A Magyar Királyságnak 1520 után az volt az egyetlen esélye, ha sikerül maga körül egy erős szövetségesi hálót kialakítani, ahonnan valós katonai és pénzügyi támogatást kaphat. Ez láthatólag nem sikerült, és ebből vonta le az utókor azt a sommás véleményt, hogy Európa magára hagyta a magyarságot, és ez máig kitűnő gyújtóst szolgáltat minden euroszkeptikus, „már megint magunkra maradtunk” életérzésben fogant megnyilatkozásnak. Ezen még az sem változtatott, hogy közben kiderült, egészen nemzetközi mezőny gyűlt össze Mohács mezején az ország védelméért. Bárány Attila tanulmányából tudjuk, hogy Európában élénken érdeklődtek a magyar események iránt, és erejüknek, illetve érdekeiknek megfelelően igyekeztek is segíteni II. Lajos kormányzatán. Joggal merülhet akkor fel a kérdés, vajon miért nem érkezett több támogatás, ám abban érdemes tisztán látni, hogy a 19. századi (végi) szövetségi rendszerhez hasonlót – ami elvezetett az első világháború eszkalálódásá ig – nem lehet számon kérni a 16. század fordulóján, mert az államok egysze rűen nem voltak olyan állapotban, hogy képesek legyenek aktívan bekapcsolódni a Kárpát-medencében zajló küzdelembe. Másrészt azt sem érdemes felhánytorgatni, miért tekintették sokadlagos problémának a török kérdést. Azért, mert nekik az is volt, és a nemzetközi diplomácia akkor is saját belső érdekek alapján működött, ahol az elvont eszmék és a személyes szimpátia vajmi keveset számított. Lám, a felmentő ítéletek sora folytatódott, Bárány jóvoltából az európai keresztény államok zöme is szabadulhat a magyar történelmi ítélkezés fogságából. A kiváló tanulmányokat végigolvasva pár gondolat felötlött bennem. Vajon néhány cégéres gazembert leszámítva (Perényi Péter, Móré Gáspár) van-e esély újabb perújrafelvételre? Vihet-e bennünket az alaposabb megismerés a még empatikusabb megértés felé? Vajon a Hollóidők iránytévesztése nem ugyanaz, amiről Hamvas Béla így ír az Öt géniusz című művében: „Az erdélyinek egyszerre több véleménye van és ezek, ha egymásnak ellent is mondanak, ő maga ezekben a tekervényes ellentmondásokban igen otthonosan mozog. Az idegen összezavarodik. Úgy látszik, hogy egyszerre igen is meg nem is.” A szövegből mintha Fráter György alakja eleve nedne meg előttünk, akinek éppen ez a politika okozta a vesztét. Vajon nem arról van szó, hogy Mohács tapasztalata kettészakította az ország nemességét? A túlélők annyit megértettek, hogy a járt utat el kell hagyniuk, de hogy merre induljanak, arról már megoszlottak a vélemények. Egyik oldalon ott volt a látszólag kudarcba torkolló,
