Századok – 2017
2017 / 5. szám - TUDÁSÁRAMLÁS MAGYARORSZÁGON 1770–1830 - Krász Lilla: Theoria medica és praxis medica. A tudásközvetítés változó útjai a medicinában a 18. század második felében
KRÁSZ LILLA 1029 amelyet nozológiai alapon rendeztek el és neveztek meg.9 Másfelől a szemiotikai relációt arra használták fel, hogy „közvetítsen” az új tudományok (fizika, kémia, mechanika, hidraulika stb.) és a humorálpatológia tradicionális koncepciója által még mindig meghatározott medicina között.10 Az akadémikus orvos számá ra, akinek terápiás beavatkozásai nem, vagy alig tértek el a meglehetősen népes egészségügyi piacon (hivatalos és nem-hivatalos sebészek, borbélyok, bábák, okulisták, foghúzók, füvesek stb.) működő rivális gyógyítók gyakorlatától, az orvosi szemiotika a maga szubtilis fogalmi készletével megkülönböztetett státuszt és pozíciót biztosított, s új, felvilágosult kommunikációt tett lehetővé az életjelenségek interpretációjával kapcsolatban. Az orvosi szemiotikai modellnek a hagyományos és új, a theoria medica és praxis medica közötti közvetítő szerepe a leideni orvosi iskola feldolgozásában Herman Boerhaave (1668–1738) tanításai révén11 vált Európa-szerte az orvoskari curriculu mok részévé. A 18. század elején Boerhaave – a következő évtizedekben a legnépszerűbbnek számító, mindenütt használt tankönyvében – az Institutiones ban az „egész ség megtartásához és a betegségek kezeléséhez szükséges ismeretek összessége”-ként definiálta12 az orvosi tudományok univerzumát, s a reneszánsz medicina tradíció jáig visszanyúló szemléleti keretet követve öt területre osztotta fel. Ez az öt terület magában foglalta az elméleti stúdiumokként számon tartott, az élő szervezet felépítéséről és normális működéséről szóló tanításokat (fiziológia-anat ó mia ), a betegsé gek fajtáinak és okainak tanát (patológia ), a szimptómák interpretációját ( szemioti ka), valamint a gyakorlati kurzusok közé sorolt, az egészség megtartásáról ( higiénia ) 9 A 18. század egészére jellemző, botanikai modellbe illeszkedő klasszifikáló-nozológiai gondolkodás az egészség-betegség állapotait, akárcsak az állatok, a növények és az ásványok megjelenési, illetve létformáit a teremtett világ közös természeti rendjébe tartozónak tekintette, ahol ugyanazok a struktúrák, ugyanazok a hierarchiák uralkodnak. A botanikában és a mineralógiában 1650 és 1850 között mintegy 25 különféle, a medicinában is használt klasszifikációs rendszer került kidolgozásra, lásd Annette Diek mann: Klassifikation – System – ’scala naturae’. Das Ordnen der Objekte in Naturwissenschaft und Pharmazie zwischen 1700 und 1850. Stuttgart 1992. 3. 10 Az orvosi szemiotika használataihoz lásd Volker Hess: Medical Semiotics in the 18th Century: a Theory of Practice? Theoretical Medicine and Bioethics 19. (1998) 203–213. 11 Boerhaave szemiotikájában az emberi test „res extensa et motus”, finoman mozgó mechanikus gépezetként jelenik meg. Funkcionális modelljében az emberi testet alkotó részecskék „viselkedése” kémiai tulajdonságaik és fizikai koherenciájuk függvénye. Ennek nyomán úgy határozta meg a betegségeket, mint a test szilárd részeinek elégtelenségeit, amelyek befolyásolják a képességüket az életbevágó funkciók gyakorlásában. Ily módon Boerhaave a iatrofizika, a iatrokémia elveinek, a mechanika törvényeinek összekapcsolásával tartotta elképzelhetőnek az emberi test fiziológiájának és patológiájának a megismerését. Vö. Christian Probst: Der Weg des ärtzlichen Erkennens am Krankenbett. Herman Boer haave und die ältere Wiener medizinische Schule. Wiesbaden 1973. 19–39.; Karl E. Rothschuh: Kon zepte der Medizin in Vergangenheit und Gegenwart. Stuttgart 1978. 240–252.; Thomas H. Broman: The Transformation of German Academic Medicine, 1750–1820. Cambridge 1996. 75–84. 12 Hermanno Boerhaave: Institutiones medicae in usu annuae exertitaniones domesticos digestae. Pari siis 1735. (Editio Sexta) tom. I. 8. (22. §.)
