Századok – 2017
2017 / 5. szám - TUDÁSÁRAMLÁS MAGYARORSZÁGON 1770–1830 - Krász Lilla: Theoria medica és praxis medica. A tudásközvetítés változó útjai a medicinában a 18. század második felében
THEORIA MEDICA ÉS PRAXIS MEDICA 1028 A bécsi orvoskari képzés vizsgálata a magyarországi medicinában a tudásáramlás mintázataival foglalkozó nagyobb kutatásunk részeként több szempontból is indokolt. Vizsgált korszakunkban a bécsi egyetem a peregrinatio hungarica medic á ban a legfontosabb orientációs pontot jelentette: egyfelől az orvosjelöltek hol vallási kényszerből, hol igényességből választották tanulmányaik színteréül; másfelől az európai viszonylatban későn, csak 1770-ben létrehozott nagyszombati/budai/ pesti orvoskar mind struktúrájában, mind az oktatási program kialakítása tekintetében a bécsi mintát követte. Módszertani koncepciónk röviden a mit, hogyan, milyen tárgyi és infrastrukturális feltétek mellett oktattak kérdésfelvetésekben összegezhető. Miként azt Frank szakvéleménye is alátámasztja, az orvosképzés rendjében bekövetkezett tartalmi változások a „hospital turn” modernkori fogalommal körülírható jelensége, valamint az oktatás során használt vizualizációs és demonstrációs eszközök funkcióváltozása felől közelíthetők meg leginkább. Léptékváltás(ok) a medicina oktatásában A kora újkori medicinát az egyén felé fordulás jellemezte. Az orvosi gondolkozás fókuszában egyfelől az adott individuum aktuális állapotának pontos megismerése, az egyénre szabott kezelési program kialakítása, másfelől a prevenció, az egészség megtartását szolgáló életvezetési tanácsadás álltak. Betegség esetén az orvos előbb pontosan megfigyelte a páciens állapotát, majd kiértékelte a tapasztaltakat, egyénre szabottan meghatározta a kezelés menetét, s folyamatosan figyelte a reakciókat. A terápia egyes elemei (cura interna, cura externa ), azok sor rendisége az egyedi reakciók függvényében változhattak. Mindebben a leglényegesebb mozzanat az észlelt betegség elhelyezése, megnevezése és értelmezése egy szemiotikai modellbe illeszkedő sajátos koordinátarendszerben. A 18. században még jelen volt a természetnek egy könyvvel való metaforikus azonosítása, a természetes ABC gondolata, amelyet meg lehet fejteni, el lehet olvasni.8 Az orvosi gyakorlat alapjának tekintett, a természet nyelvének szótára ként és grammatikájaként értelmezett orvosi szemiotika rendszerében ez annyit jelentett, hogy a betegségek a külvilág számára megmutatják eredetüket és meghatározottságukat. Másként fogalmazva: a betegség a legszélesebb episztemológiai értelemben vett jelenségként látható jel (signum = megjelölő jelenség), amely felszínre hozza a titkos bizonyíték rejtett tényét (signatum = láthatatlan dolog). Nem tettek tehát különbséget a jelek és szimptómák között, hanem egyfelől a prognosztikai karakterrel felruházott betegség jeleinek történeti leírását adták, 8 A Buch der Natur koncepcióhoz általánosságban lásd Hans Blumenberg: Die Lesbarkeit der Welt. Frankfurt am Main 1981.
