Századok – 2016

2016 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bodnár Krisztián: Erdmann Gyula: Szabadság és tulajdon. Az 1839-40. évi országgyűlés története

kérdése is. Erdmann közli, hogy ezt a problémát 1839-1840-ben nem tudták tárgyalni, és miközben a kötetben megközelítőleg tíz oldal foglalkozik a témával, az 1839-1840-es eseményekről mindössze bő két oldal szól (nyilván abból is adódik mindez, hogy a megelőző diéta hosszabb volt, és fajsúlyosabban is vetődött fel ez a kérdés).

A nemzetiségi kérdés kapcsán tett kijelentésekből az olvasható ki, hogy a perfekcionizmus tehető meg mércének, elváráshorizontnak a szerző olvasatában: „A legjobbak pontosan érzékelték a helyzet veszélyességét” (243.). Ez ismét csak azt sugallja, hogy értékkülönbségeket lehetne megállapítani az egyes közéleti személyiségek között az „érettségük” szerint, ki mennyire tudta „megelőzni” a másik korszereplőt. Ugyanakkor pedig a nemzetiségi problémáról szóló történeti diskurzushoz kapcsolódva Erdmann Gyula nem tart érvényesnek néhány korábbi megállapítást. Varga János azon nézetével szemben, miszerint a meghatározó politikusok túlságosan is szűk térre kívánták volna szorítani a nemzetiségiek nyelvhasználatát, a szerző úgy látja, hogy nem beszélhetünk ilyen jellegű korlátozásokról. Ezt a véleményét azonban nem támasztja alá forrásokkal, így nem derül ki, hogy Erdmann Gyula kikre gondol, illetve mely dokumentumok engednek arra következtetni, hogy a korabeli magyar politikai gondolkodás egyik kulcskérdésével kapcsolatban egymástól markánsan különböző áramlatok képviseltették magukat.

A szerző a különböző országgyűlési ügyek ismertetésénél az események menetének kissé mechanikus leírására összpontosít, jóllehet így kevés szó esik például a politikai nyelvek kérdéséről (a követek az egyes esetekben milyen érvekkel próbálták meggyőzni egymást, esetleg a főrendeket, a korszellemre, a törvényekre stb. hivatkoztak-e; változott-e a politikai szótár az ezt megelőző diéta óta stb.). Figyelmes olvasással viszont időnként leszűrhető, hogy adott esetben melyik „nyelvet” részesítették előnyben a szereplők, és mi volt ennek a szerepe.

Mindenféleképpen elismerésre méltó azonban az a teljesítmény, amely e monográfia mögött áll. Erdmann Gyula a diétát mint a polgárosodást elősegítő intézményt szemléli, s a kötetben szépen be is tudja mutatni, hogy a követek küldői (vagy legalábbis egy részük) hogyan próbálták felhasználni ezt az orgánumot erre a célra, a sérelmek tervezett orvoslásán túlmenően milyen távlati célok vezérelték őket, illetve miképpen tartották az 1839-1840. évi diéta csak részben célt ért előzményének az 1836-ban berekesztett országgyűlést. A szerző szintén alaposan megvilágítja Deák Ferenc tevékenységét, megerősítve azokat a korábbi történeti kutatásokat, melyek szerint Deák nem váratlanul bukkant fel nagy formátumú politikusként a kiegyezés környékén, hanem a reformkorban is jelentős közéleti szerepet vállalt. Az egész köteten végigvonul a szerző azon tétele, hogy a zalai politikus köré összpontosítja az eseményeket. Szintén az ő jelentőségének Erdmann általi hangsúlyozását jelenti az, hogy az országgyűlési szereplők közül egyedül ő érdemel önálló alfejezetben néhány oldalas bemutatást.

Jóllehet az kiderül a könyvből, hogy sokszor heves küzdelmek zajlottak a diétán, áttekintő jelleggel mégsem olvashatunk arról, hogyan változott az egyes törvényhatóságok hozzáállása a különböző kérdésekhez az országgyűlés tartama alatt. A szerző nagyon helyesen kiemeli a főrendi ellenzék szerepét és tevékenységét, hiszen ez a csoportosulás az 1840-es évek legelején még kialakulóban van ugyan, de jól jelzi a politikai pólusok bizonyos mértékű átrendeződését, másrészt pedig a polgárosodás elősegítésében játszott szerepe is egyértelműen pozitívnak minősíthető (ami a mű bevezetőjében kifejtett erdmanni koncepció szempontjából nélkülözhetetlen elem). Kevés hangsúlyt kap viszont az, hogy az addig az alsótábla politikai ellensúlyaként működő felsőtáblán jelent meg ezzel egy új formáció, ami a kortársakat is válaszadásra kényszeríthette. Külön alfejezet szól a kötetben az országgyűlési követek szabadidős tevékenységeiről is, így kétségkívül közelebb érezheti magához az olvasó a diéták „hétköznapjait”, és mindez fontos művelődéstörténeti adalék is, amelyre eddig némileg kevesebb figyelmet fordítottak a történészek (kivételként megemlíthető például Takáts Sándor). A Liszt Ferenc ekkori tevékenységét tárgyaló sorok mellett azonban keveset tudunk meg az egyéb kikapcsolódási lehetőségekről.

Elbeszélését hatalmas mennyiségű anyag mozgatásával tárja Erdmann Gyula az olvasó elé, bőségesen merítve az elsődleges — és eddig részben feldolgozatlan — forrásokból. Ez akkor is impozáns teljesítmény, ha tudjuk, hogy a mű megírását egy egész élet tudományos munkássága alapozta meg. A kötetet záró Forrásjegyzékből kiderül, hogy Erdmann elsődleges forrásokként zömmel a Magyar Nemzeti Levéltár, illetve a Borsod-Abaúj-Zemplén, a Békés, a Fejér és a Veszprém megyei levéltárak anyagát használta. Érdekes a megyék kiválasztása, bár nyilván érthető, hogy minden megye anyagát áttanulmányozni szinte embert próbáló vállalkozás lenne. Terjedelmes a másodlagos források felsorolása is, ez tizenöt oldalt tesz ki, a régebbi és az új szakirodalom áttekintéséről tanúskodva. A könyvet névmutató egészíti ki, de értékes többletet biztosíthatott volna

808 TÖRTÉNETI IRODALOM