Századok – 2016
2016 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Petercsák Tivadar: Tagányi Zoltán: A Közép-kelet európai faluközösség genezise. Válogatott tanulmányok
nyi Zoltán már ebben a fejezetben is hoz olyan lengyel és orosz példákat, amelyek a magyarhoz hasonlóan a telekosztódás révén kialakult nyolcadtelket veszik alapul a 20. század közepén is a legelő- és erdöilletmény számításánál. Tagányi Károly és mások ősközösségi elméleteivel szemben a szerző a történeti kutatások eredményeként kimutatja, hogy a faluközösség Európa területén az antik villa adaptálása, majd pedig a korai villagazdaság, az egykori földesúri majorság felbomlásának következménye, és ez a folyamat a közép-európai területeken a 13. században zajlott le. Egyetérthetünk azzal, ahogy a szerző árnyalja ezt a sommásnak tűnő képet. A falusi közösség genezisén belül két réteget különböztet meg: az egyik a paraszti szokásjogon alapul és az egykori nemzetségi intézményekhez vezethető vissza (pl. a tízes beosztás) azzal, hogy a paraszti „közösségi akarat” elve alapján mindenki egyenlően osztott földhöz akar jutni. Ezzel szemben áll a „földesúri akarat”, amely a nomád, mobil és kötetlen gazdálkodásra hajló népességet telekrendszerbe és a földesúri adóztatás kötelékébe igyekszik bekényszeríteni. E két tényező együttes hatása formálta a faluközösséget. Az előzőeken túl Tagányi Zoltán — a lengyel történeti irodalom széles körű ismeretében — nagy szolgálatot tett a magyar kutatóknak a harmadik fejezet megírásával. A „lengyel példa”ként említett és A falusi feudalizmus és faluközösség (gromada) genezise és utóélete az ütközőzónában címet viselő tanulmány mintaszerű analízise a faluközösség ottani kiépülésének. Mivel a lengyel történetírásban nincsenek a témának a magyarhoz hasonló elemzései, ezért is kiemelendő a szerző ez irányú munkássága. A széles adatbázison nyugvó alapos leírás és a történeti fejlődést részleteiben bemutató tanulmány — utalva a II. világháborús szereplés miatt a középkori germanizációval szemben megnyilvánuló lengyel ellenállásra — objektiven tárja fel, hogy a németek által a lengyel területeken megjelenő nyugat-európai faluközösségnek voltak autochton lengyel előzményei. A faluközösség a német joggal együtt nemcsak gyökeret vert lengyel földön, de felszabadítást is jelentett a fejedelmi és az egykori nemzetségi kötelékek alól, ezáltal kialakítva a szabad paraszti önkormányzatiságot. Ennek szervezeteit később, a majorsági gazdálkodás korában a feudális hatalom kisajátította, és azt a robotoltatást ellenőrző rendőri szervvé formálta át. Tagányi bemutatja a Lengyelországban jelentős számú armális nemesség falutelepítéseit, és ezen belül a számukra kiutat jelentő keleti kolonizációjukat. Nagy teret szentel a középkori gromada struktúrájának, a gazdálkodást szabályozó szerepének feltárására, és ügyel a falusi önkormányzat lokális sajátosságainak érzékeltetésére. Fontosnak tartja a Lengyelország felosztása után bekövetkezett változások jellemzését, a faluközösség porosz, osztrák és orosz megszállási övezetben kialakult formációinak bemutatását. A lengyel falu- és földközösség túlélte a jobbágyfelszabadítás állami intézkedéseit, és utóélete a 19-20. századig nyomon követhető. Az I. világháború után a II. Köztársaság ennek az intézménynek a maradványait igyekezett felszámolni, illetve szabályozni. A szerző bemutatja azokat a változásokat, amelyek az 1960-as, 1970-es években is működő lengyel erdő- és legelőtársulatokat jellemezték, ugyanakkor utal azokra a közös gyökerekre és sajátosságokra, amelyek a magyar és lengyel szervezetekben egyaránt megfigyelhetők. Tagányi Zoltán a lengyel faluközösség előtti erdei életforma egy sajátos jelenségével, az élőfás méhészettel is foglalkozik tanulmányában, amely tevékenység a 18. századig jellemző volt. Megjegyezzük, hogy az erdei méhtartásnak ezt az archaikus formáját a Kárpát-medence különböző tájain (Erdély, Szatmári Erdőhát, Bodrogköz, Nyugat-Dunántúl) a 20. századig ismerték, amint ezt Gunda Béla, Balassa M. Iván és Szabadfalvi József dolgozatai igazolják. A kötet utolsó fejezete A nyugatos faluközösség címet viseli, és az orosz obscsina genezisét vázolja fel. Az orosz faluközösséghez a szlavofilek és narodnyikok nagy reményeket fűztek. A szlavofilek ebben látták az orosz nemzeti vonások és specifikumok alappillérét, és ezt heroizálták. A narodnyikok pedig az idilli béke, demokrácia és társadalmi egyenlőség zálogaként tekintettek az ősközösségi intézményként kezelt obscsinára a kapitalizmussal szembeni kritikájukban. A későbbi orosz kutatók ezekkel a teóriákkal és a fiskális iskolával szemben a földközösség többrétegűségét hangoztatják. Ezek szerint az obscsinának vannak vérségi, nemzetségi múltban gyökerező rétegei, mint a „verv” és a területi szövetségként működő „voloszty obscsina”, amelynek önkormányzata és adóbehajtó szerepe is volt. A volt novgorodi, pszkovi, valamint Oroszország északi, északkeleti területein a 15-16. században a zárt faluközösségekkel szemben csak az egy- vagy néhány udvaros tanyás, mobil települések mutathatók ki. Az osztásos, háromnyomásos határú faluközösségek a 17. és az azt követő századokban alakultak ki, és az európai mintáknak megfelelően az orosz „szelők” révén voltak képviselve. Először földesúri, majd állami intézkedések eredményeként adózási és katonaállítási feladatokat is elláttak. A szerző részletesen vizsgálja a moszkvai TÖRTÉNETI IRODALOM 799
