Századok – 2016

2016 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Petercsák Tivadar: Tagányi Zoltán: A Közép-kelet európai faluközösség genezise. Válogatott tanulmányok

A szerző összefoglalja a középkori villagazdaság jellemzőit, amely két részből állt: az egyik a földesúr saját gazdasága (dominium, terra salica), a másik a bérlő vagy parasztok kezén lévő nyomáskényszeres földterület. Ez utóbbi használatáért előbb természetbeni, majd a 12. századtól pénzbeli szolgáltatással és munkával tartoztak a földesúrnak. A birtokok kettőssége a háromnyomásos falurendszerrel együtt a Meroving-kortól a Karoling-időkig (8-10. század) jellemző volt, ezt követően viszont a földesúr felhagyott a saját mezőgazdasági üzemével, amit pénzjáradék fejében kimért jobbágyainak. Ez végérvényesen megerősítette a háromnyomásos falvakat, s ezzel együtt megjelent a piacra termelő parasztság.

Tagányi hangsúlyozza, hogy a faluközösség a feudalizmus adózási és katonai rendszerének következménye. A királyi adományként megkapott birtokra telepített szabadok és jobbágyok adóztak a földesúrnak, aki így katonáskodási kötelezettségének is eleget tudott tenni. A villicatiós rendszer felbomlása együtt járt a piacgazdálkodás megerősödésével, amiben a nemesség is érdekelt volt. Ezek a folyamatok a déli német területeken a 11-12. században zajlottak. A szerző a középkori agrárforradalom fontos eredményének tartja a korábbinál hatékonyabb és racionálisabb háromnyomásos gazdálkodás, a faluközösség megerősödését, amelyben a közösség a vezetőivel az élen szabályozta a falu határában folytatott munkálatok rendjét, a közös erdők és legelők használatát.

A nyugat-európai falvak kialakulása a 11-12. században tetőzött, Magyarországon viszont kiépülésük első fázisa a 10-13. századra tehető. A faluképződésnek — Szabó István szerint — nálunk is a villa volt az alapja, de ezt a források „prédium” (szórvány major, telep) névvel illették. Ezekből — a prédium felbomlásából — alakultak ki a falvak. Itt a jobbágyi sessiók közé a földesúr parcellái is beleilleszkedtek a közös nyilas határrendszerbe, így ő is részese lett a faluközösségnek. Az első fejezet végén megismerkedhetünk a villicatiónak a német kolonizáció révén Közép-Kelet-Európában történő elterjedésével, amely akár a 19. századig is elhúzódott.

A magyar faluközösség genezisének és utóéletének vázlata című fejezetben a szerző rámutat a spontán falukialakulás és a 13-14. századi tudatos erdei telepítések sajátosságaira. A honfoglalást követő időszak családszervezetére vonatkozóan a nemzetségi nagycsaládokkal szemben a gazdálkodás alapsejtjének a kiscsaládot tekinti, amely szomszédságon alapuló törpe „falvakéban élt. Ez a családi, tanyás település általános volt Nyugat-Európában a 6-9. századig és Közép-Európában a 13. századig, amíg ki nem alakult az örökszántórendszer. Szabó Istvánnal és Hoffmann Tamással egyetértve fogalmazza meg, hogy a Kárpát-medence centrális részein a 10. században és azt követően jobbára az egyudvaros, kiscsaládi települések voltak megfigyelhetők, amikor még a földműveléssel szemben az állattartás és a parlagváltós földművelési rendszer dominált. Ezekből alakulhattak ki az 1-2, esetleg 5 gazdasággal és háztartással az egy alapító őstől származó települések, amelyek elnevezésében a -háza, -laka, -telke, -földje és -szállása végződések fordulnak elő.

A Kárpát-medence északi és északkeleti erdős térségeinek a betelepítésére a 13. századtól került sor, amikor a királytól kapott területeken a földesurak soltészek közreműködésével irtásos falvakat alapítottak. Nyugati minták alapján holland, flamand, német és szlovák telepesek szabályos telekrendszerfl falvakat hoztak létre, s ezek a típusok a „német joggal” együtt Közép-Európában jelentős mértékben elterjedtek. Mindez a 13. században a pénzadózás, a piacgazdálkodás és a városi piac kialakulásával járt együtt. Ugyanakkor Magyarországon a 12-13. században a korábbi spontán, kiscsaládi „tanyabokros” területen, Lengyelországban pedig a 13-14. században a prédiumok felbomlása után jelenhettek meg a spontán településsel kialakult halmazos faluképződmények. Ezek létrejötte összefüggött a szabályozatlan határok rendezésével, az egymással érintkező falvak összevonásával.

Tagányi Zoltán felvázolja a határrendezések, a telek- és falurendszer, valamint a határhasználat, közte a szántóföldi parcellák nyilas osztásának, az erdők és legelők haszonélvezetének sajátosságait. A faluközösségek életét szabályozó rendtartások esetében azt hangsúlyozza, hogy a középkori gyökerű helyi szokásjogi normákat a földesúr adóztatási és robotoltatási érdekei miatt foglalták írásba jórészt a 18. században. Utal a faluközösségi művelési rend ökológiájára, újratermelődésének mechanizmusára, a nyomásos rendszer kollektivitása és az egyéni törekvések konfrontációjának szerepére a faluközösség bomlásában.

A szerző nemcsak a föld- és faluközösségek kialakulásának bemutatását tartja fontosnak, de teret szentel utóéletüknek, a 20-21. századig megfigyelhető maradványaiknak, a közbirtokosságoknak. A recenzens másokkal együtt megtapasztalhatta, hogy a nemesi közbirtokosságok, a székelyek és a redemptusi közösségek, valamint a jobbágyfelszabadulás után alakult erdőbirtokosságok és legeltetési társulatok működésében középkori előzmények is megfigyelhetők. Tagá-798 TÖRTÉNETI IRODALOM