Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - C. Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században. I. Rész. A kanonoki testület és az egyetemjárás
TÖRTÉNETI IRODALOM 521 össze egyetlen személy sorolható a külföldiek közé, két kanonok származása bizonytalan (nemes vagy jobbágy), az említett hat fő esetében pedig közelebbről nem ismert. A korábbi kutatásoktól merőben eltérő kép rajzolódott ki, ugyanis a jobbágy származásúak aránya Esztergom esetében jóval magasabb, mint a dunántúli káptalanok esetében. Szintén új megközelítést alkalmazott a szerző, amikor a kanonokok eredetét az egyházi közigazgatási területre kivetítve elemezte, ugyanis ebből egyértelművé vált, hogy a kanonok többsége (44%-a) az esztergomi egyházmegyéből származott. Az eredet és a káptalani stallumok relációját vizsgálva arra a megállapításra jutott C. Tóth Norbert, hogy a nemesek a káptalani hierarchia legmagasabb szintjein jutottak stallumhoz, közülük kerültek ki a dignitariusok, e mellett a főesperességeket részesítették előnyben. A városi és mezővárosi polgárok számára a nagypréposti méltóságon kívül valamennyi javadalomszint elérhető volt, a szerző frappáns megállapítása szerint az utóbbi réteg, azaz a cívisek „igazi vadászterületei a főesperességek voltak” (25.). A jobbágyok számára — néhány kivételtől eltekintve — viszont az egyszerű kanonoki stallumok jelentették a káptalani pályafutás csúcsát. A káptalanon belüli mobilitást nagymértékben determinálta a származás, valamint szerepet játszott az egyes javadalomszintek közti váltásokban az egyetemi végzettség is. A nemesek számára bármelyik javadalom elérhető volt, a polgároknak a főesperességekkel kellett beérniük, míg a jobbágyok számára úgy látszik nem kínálkozott lehetőség magasabb bevételt biztosító stallumok elnyerésére. Mindez szoros összefüggésben áll azzal, hogy a legalsó társadalmi réteg káptalanba került tagjai között nem találunk egyetemi grádust szerzőket, amelynek hiánya gátat szabott a testületen belüli karrierépítésnek. A korábban vizsgált kanonoki közösségekhez képest nagy eltérést tapasztalunk a más testületekből érkezők, s a pályafutásukat más intézményben folytatók arányaiban, ugyanis Esztergomban mindez elenyésző (5,5 és 3,7%) volt. Ennél is meglepőbb, miszerint a vizsgált időintervallumban egyetlen esztergomi javadalmas sem lett tagja a magyar püspöki karnak. Mindezeket figyelembe véve az esztergomi székeskáptalan a 15. század derekán egy kívülről meglehetősen zárt korporációt alkotott. A káptalanon belüb javadalomhalmozás (cumulatio beneficiorum) 13%-os aránya relatív alacsonynak tekinthető, viszont a csoporton belül a jobbágyok (hat fő) alkotják a többséget. Fontos megállapítást tett a szerző a kumuláció és a peregrináció összefüggéseit vizsgálva: a javadalomhalmozás és az egyetemjárás között ugyanis egyáltalán nem figyelhető meg semmiféle közvetlen vagy közvetett reláció. A káptalan egyfajta állandóságot, stabilitást jelentett, ugyanis az 1451 és 1460 között kimutatható kanonokok 28%-a negyedszázadot meghaladóan is esztergomi javadalmas volt, amint láthattuk, a káptalanon kívüli karrier építése szinte lehetetlen volt. A szerző minderre egy kézenfekvő, ugyanakkor további vizsgálatokat igénylő magyarázatot kínált, jelesül Szécsi Dénes érsek játszhatott kulcsszerepet mindebben, aki az 1440-1450-es évek belpolitikai játszmáinak egyik központi alakjaként minden szempontból kontroll alatt tartotta a kanonoki közösséget. A plutarkhoszi ihletettségű „Párhuzamos életrajzok” - Esztergomi kanonokok a 15. században címet viselő tartalmi egység (43-86.) valójában rövid lélegzetű közlemények sorozata, amelyben a káptalan egyes tagjainak pályafutásának vázlatát olvashatjuk. Olyan személyek életébe nyerhetünk bepillantást, akikről a korábbi kutatások alapján számos téves adat forog mindmáig közkézen. Néhány esetben a kutatók több személy kontaminálásából kreáltak egyet, mint például Debreceni és Kesztölci Mihály vagy Trevisói és Hanvai Darvas Simon esetében. Közéjük tartozott Dorogházi László is, akiről a szerző vizsgálatainak köszönhetően igazolást nyert, hogy azonos keresztnevet viselő két különböző személyről, jelesül apáról és fiáról van szó. (A minap látott napvilágot a szerző tanulmánya az apáról. C. Tóth Norbert: Dorogházi László ítélőmester pályaképe. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Historica 138. (2015) 95-108.) Az apa 1454-től közjegyzőként, és esztergomi szentszéki jegyzőként tevékenykedett, majd 1484-ben személynöki ítélőmester lett, végül a 16. század elején országbírói protonotáriusként fejezte be pályafutását. Fia, ifjabb Dorogházi László pedig a bécsi egyetemen szerzett kánonjogi fokozatot követően esztergomi kanonokként tűnt fel a forrásokban (1475), s e stallumot viselte 1489 nyarán bekövetkezett haláláig. A harmadik fejezetben, egyúttal a kötet utolsó elemző részében (87-122.) az esztergomi javadalmasok egyetemi tanulmányait górcső alá véve kísérelte meg a szerző az esztergomi egyházi középréteg általános jellemzőit bemutatni. Vizsgálatainak időkereteit jelentősen kibővítve, az 1390 és 1490 közötti évszázad folyamatait elemezte. A korszakban összesen 65 esztergomi javadalmas látogatott valamely külföldi — többségük a közeli bécsi — egyetemet, közülük 47 fő szerzett akadémiai fokozatot (72,3%). A javadalmasok egyetemi tanulmányait több időmetszetben
