Századok – 2016
2016 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gyöngyössy Márton: Főúri pénzverési jogosultak a 15. századi Magyarországon
366 GYÖNGYÖSSY MÁRTON A szintén pénzverési jogosult Baumkircher András (legkésőbb pénzverésének második szakaszában) a Szálénak környéki kisebb nemesfémbányákból biztosíthatta pénzverdéjének a nyersanyagot.98 A főúri pénzverési jogosultságok rendszerének anyagi értelemben a legnagyobb vesztese az esztergomi érsek volt. A pisetum révén legkésőbb a 13. század közepétől ugyanis az érsek ellenőrizhette a pénzverdék működését, illetve a pénzverési jövedelem meghatározott hányadát meg is kapta. A már korábban is működő pénzverdék esetében okkal feltételezhetjük, hogy az ellenőrzés rendszerét fenntartották: az érseki pénzfelügyelő (pisetarius) működését nem akadályozták, és a pisetumot az érsek számára kifizették. Az újonnan alapított pénzverőházak kapcsán viszont még csak említés sincs a pisetumról. Nyilvánvaló, hogy a főúri pénzverési jogosultak túlnyomórészt nem fizették ki az esztergomi érseknek járó jövedelmet, és nem engedtek külső ellenőrzést pénzverőházaikban.99 Összegzés A középkori magyar pénzverés meghatározó szervezeti kerete a jelentős részben haszonbérlet keretében üzemeltetett kamararendszer volt. Ez a teljes tisztaságában csak I. Károly (1301-1342) uralma idején kikristályosodott pénzügyigazgatási modell csak néhány évig, legfeljebb évtizedig állt fenn, azonban meghatározó elemei közül néhány már az Árpád-korban kialakult, sokuk pedig évszázadokon keresztül tovább működött, még a középkori Magyarország bukása után is. Az 1370-es években a pénzverőkamara-ispánok hatásköre megváltozott. Elveszítették az adószedéssel kapcsolatos feladataikat, amelyeket az ekkortájt kialakított kamarahaszna-ispánságok kaptak meg (ezeknek a területe egyébként azonos volt a pénzverőkamara-ispánságokéval). A kamara haszna elvesztése hosszabb távon a bányászattal nem rendelkező kamaraispánságok elsorvadásához vezetett, mivel a szükséges nemesfémet már nem tudták működésükhöz biztosítani.100 A hagyományos királyi kamarai szervezet tehát csak a bányavidékeken élt tovább, de a 15. században egyes, nem bányavidéki, kisebb jelentőségű verdék felemelkedését láthatjuk. Ezeknek a verdéknek két fontos jellemzőjük van: rendszerint nem bányavidékre települtek, és városi kezelésben működtek.101 Lajos: A középkori magyar pénztörténet okleveles forrásai. III. Numizmatikai Közlöny 76-77 (1977-1978) 72. 98 Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza II. i. m. 719-720., Huszár L.: A soproni pénzverés i. m. 39., Uő: Magyar várak i. m. 86., Pohl, A: Die Grenzlandprägung i. m. 131. 99 Nagybánya, Nagyszeben és Kassa esetében vannak a pisetummal kapcsolatos 15. századi adatok. Minderről részletesebben: Gyöngyössy Márton: Kiszorult-e az „érsek embere” a pénzverésből a XV században? Adalék a pisetumjog „hanyatlásához”. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002-2003. Annales Musei Debreceniensis de Friderico Déri nominati. [Debrecen, 2003.] 109-116. 100 Kubinyi András: A középkori körmöcbányai pénzverés és történelmi jelentősége. In: Emlékezés a 650 éves Körmöcbányára. Szerk.:Gedai István. Bp. 1978. 13-17., Gyöngyössy Márton: A középkori magyar pénzverés területi szakigazgatási szervei. A pénzverőkamara-rendszer fejlődésének vázlata. Numizmatikai Közlöny 112-113. (2013-2014) 130-131. 101 Ezt a folyamatot egy megjelenés előtt álló külön tanulmányban mutatjuk be „Város és pénzverde a késő középkori Magyarországon” címmel.
