Századok – 2016
2016 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Hoffmann István - Tóth Valéria: A nyelvi és etnikai rekonstrukció kérdései a 11. századi Kárpát-medencében
302 HOFFMANN ISTVÁN-TÓTH VALÉRIA a ránk maradt egykorú helynévanyag.184 Arra viszont reális esélyeket lát, hogy a Fehértói által is használt személynévanyag, az 1138-1240 közötti időszak forrásanyaga és annak vizsgálati eredményei, arányszámai alapján etnikai következtetéseket megfogalmazhasson.185 Ezen a ponton azonban a következtetései megokolatlanokká válnak: pusztán abból, hogy az 1138-1240 közötti öt forrás 20%-ban tartalmaz magyar (belső) keletkezésű és 80%-ban idegen eredetű személynevet (itt most az egyes személynévformák etimológiai minősítésének meglehetősen esetleges voltára nem is térünk ki), semmiképpen sem következik az, hogy a korabeli lakosság 20%-a volt magyar, 80%-a pedig idegen etnikumú. Azt a véleményt pedig még kevésbé lehet módszertani tekintetben megalapozottnak tartani, amit mindezek alapján Kristó Szent István idejére vonatkozóan — mindenféle érvelést mellőzve — megfogalmaz: azt tudniillik, hogy a 11. század első évtizedeiben még nagyobb lehetett az idegen (döntően szláv), és még kisebb a magyar személynévanyag, mint amit a 12-13. század forrásaiban tapasztalunk. „S amennyiben ezt — megfelelő óvatossággal — etnikai értékekre vonatkoztatom, csak az következhet: a honfoglaló és a kora Árpád-kori Kárpát-medencében (Magyarországon) a magyarság számbeli kisebbségben volt az idegen etnikumokkal (főleg szlávokkal) szemben.”186 Nem vitatjuk azt, hogy így is lehetett, csak azt vitatjuk, hogy a fent bemutatott névtörténeti elemzési módszerrel megalapozottan lehet-e ilyen vagy ehhez hasonló, de akár ezzel ellentétes következtetéseket is levonni. A módszertani buktatók között azt is meg kell említenünk, hogy a közszói eredetű magyar személynevek kategóriáját nem egységesen értelmezik, határozzák meg a kutatók, s ennek is lehetnek következményei az etnikai forrásérték tekintetében. A nyelvtudomány képviselői a nyelvi változások természetét szem előtt tartva magyar eredetű személynévnek tekintik a magyarban meghonosodott jövevényszavakból alakult személyneveket is (pl. Unoka, vö. szí. vnuka, Péntek, vö. óe. szí. pqthkb, Árpa, vö. tör. arpa).187 Kristó ugyanakkor ezt az elvet csak a későbbi korokban élt személyekre vonatkoztatva tartja alkalmazhatónak, amikor is a török vagy szláv eredetű közszó már „teljesen” magyarnak minősült, és „minél korábbi időben bukkan elő idegen eredetű néven 184 Kristó Gy.: Magyarország népei i. m. 30. Az persze más kérdés, hogy a helynévanyag kapcsán tett megállapításait — főként hibás módszertani elvei miatt — szintén erős kritikával kell fogadnunk, ahogyan erre az előzőekben részletesen is rámutattunk. 185 Kristó Gy.: Magyarország népei i. m. 31. 186 Kristó Gy.: Magyarország népei i. m. 34. 187 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk. Benkő Loránd. I—III. Bp. 1967-1976. IV Mutató. Bp. 1984. [A továbbiakban: TESz.], Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I—II. Főszerk. Benkő Loránd Bp. 1993-1995. [A továbbiakban: EWUng.].
