Századok – 2016
2016 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Főcze János: Történetírói dilemmák, személyes történetek és kihívások
Az eredetileg húsz történésznek elküldött felhívásában Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője többek között az Európa-centrikus történelemszemléletnek a globális és regionális megközelítésekkel való felváltásáról, a történelemtudomány ismeretelméleti problémáiról, a professzionális és a „dilettáns” történetírás közötti feszültségekről, az internet megjelenésével fellépő új kommunikációs helyzetről, valamint a címzettek történetírói ars poeticájáról tett fel kérdéseket. A szakma élvonalához tartozó húsz történész közül eredetileg tizenkilencen vállalták a közreműködést, végül azonban csak tizennégy válasz érkezett be. A kérdésekre adott válaszok megformálásában szabad kezet kapó kutatók szövegeinek minden változtatás nélküli közléséből áll össze a kötet, amely Kovács Kiss Gyöngy rövid bevezetésével és felhívásával kezdődik. A válaszadók között találjuk a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül Gyáni Gábort, Marosi Ernőt, Romsics Ignácot és Zsoldos Attilát; doktorai közül Csorba Lászlót, Hermann Róbertét, Kövér Györgyöt, Miskolczy Ambrust, Rainer M. Jánost és Tomka Bélát. Az MTA külső tagjai közül a kolozsvári Egyed Ákos és Kovács András válaszolt a felkérésre. Emellett Fodor István régész, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója és a kolozsvári Babe§-Bolyai Tudományegyetemen oktató művészettörténész-levéltáros Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke küldte el írását a szerkesztőnek. A válaszadók a felhívásban szereplő témakörökből szabadon választották ki azokat, amelyekről mondanivalójuk volt, s ezt többen saját személyes történetükkel egészítették ki, illetve abba ágyazták be. A kötet így átfogó képet ad napjainak magyar történettudományának helyzetéről, problémáiról és dilemmáiról. Esetenként az egyes szerzők személyes karrierjéről és a különböző — általuk fontosnak ítélt — szakmán belüli kihívásokról, törésvonalakról is olvashatunk. A szövegekben óhatatlanul megjelenik a rendszerváltás előtti történetírás értékelése, és ennek rendjén az akkori ideológiai elvárások rendszere, a marxizmus nyelvezetének kötelező használata és a kutatatás szabadságának korlátozása. A válaszokban megjelenő történetelméleti értelmezések és a személyes történetek több fontos és érdekes kérdéssel foglalkoznak. Ezek közül három tűnik legmeghatározóbbnak és olyannak, amelyet többen is érintettek: a transznacionális és nemzeti történetírás problematikája, a történetírás posztmodern értelmezése és annak kritikája, és végül a történetírás, mint professzionális tevékenység, valamint az ezzel érintkező emlékezetpolitikai törekvések és a különböző dilettáns történeti munkák térnyerése. Gyáni Gábor a nemzeti és a transznacionális történetírást állítja szembe írásában. Szerinte a nemzeti történetírások — mivel „készpénznek veszik a múlt időbeli folytonosságának magától értődő adottságát, és vitathatatlan referenciális keretként hivatkoznak a modern nemzetállami territóriumok időbeli létezésére” (71) — nem tűnnek már elegendőnek a történelmi múlt kielégítő leírására és értelmezésére. Gyáni szerint a modern nemzetállamban a történetírásra az a szerep hárult, hogy a közösségi identitást tartalmi elemekkel töltse fel, és ezáltal a „törvénytisztelő polgárban” — olykor inkább csak képzelt — folytonosságot teremtsen a múlttal. A transznacionális történetírás éppen azzal kapcsolatban hozott igazán újat, hogy nem fogadja el a nemzetállamot, mint vitathatatlan viszonyítási alapegységet - véli Gyáni. Tomka Béla — miután felvázolta a nemzeti történetírást meghaladó módszerek és szemléletek néhány fajtáját (társadalomtörténeti kutatások, interdiszciplinaritás, az összehasonlító módszerek használata) — arra mutatott rá, hogy a történész saját közösségének szempontjait érvényesítő interpretációi sokkal nehezebben lepleződnek le, mint a történeti hazugságok. így szerinte a történetírás számára az jelenti a fő kihívást, hogy a történetíró saját nemzete történetét tágabb kontextusba helyezze, és általános humanisztikus szempontokat érvényesítsen, valamint a nemzeti történetírást meghaladó módszerek használata révén elkerülje azt, hogy a történelem partikuláris érdekek eszközévé váljon. A történetírás ismeretelméleti problémáit érintő írások alapján megállapítható, hogy a posztmodern irányzatok magyar képviselői és a klasszikusabb történelemszemléletet magukénak vallók között egyfajta feszültség áll fenn. Ilyen feszültség fedezhető fel Romsics Ignác írásában, aki kifejti, hogy az ő meglátásában abszolút mértékben objektív történetírás ugyan elképzelhetetlen, ebből viszont nem következik az, hogy valamennyi értelmezés egyenrangú, s hogy a történetírás ne lenne képes a múlt hiteles ábrázolsára. Gyáni Gábornak egy Századok ban megjelent írására (Gyáni Gábor: A posztmodern és a magyarországi történetírás. Századok 2013. 1. sz. 177-188.) reflektálva Romsics kifejti, hogy egyetért Gyánival abban, hogy történelemszemlélete „az episztemológiai fundamentalizmus” és a posztmodern történetírás között helyezkedik el. Ugyanakkor leszögezi, hogy az általa szélsőségesnek nevezett posztmodern irányzatok krédója, mely 238 TÖRTÉNETI IRODALOM
