Századok – 2016
2016 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Főcze János: Történetírói dilemmák, személyes történetek és kihívások
TÖRTÉNETI IRODALOM 239 szerint „a történelem nem tudomány, hanem regény, nincs módszertana és nem magyaráz meg semmit” (202), számára elfogadhatatlan. Azoknak, akik ezt hiszik, azt tanácsolja, hogy inkább hagyjanak fel szakmájuk művelésével. Csorba László szerint sem igaz az a posztmodern feltevés, hogy végső soron nincs különbség a fikció és a történetírás között. A történész szerinte is a szépíróétól eltérő utat választ, amikor úgy dönt, hogy az igazat írja le, és a megismert valóság keretei között, a szakma módszertani szabályait tiszteletbe tartva éli meg a történészi szenvedélyt: a „gúzsba kötve táncolás mámorát”. Az idevágó filozófiai irodalomból Csorba is és Romsics is elsősorban Paul Ricoeur nézeteire hivatkozik. A posztmodern nézetekkel kapcsolatban Miskolczy Ambrus is kritikát fogalmaz meg. A posztmodern — főleg annak provinciális változata — véb: „képzavaros szófüzérekben, semmit átpoetizálni akaró közhelyekkel, szcientizáló zsargonokkal egyszerre próbál relativizálni és abszolutizálni”, ami „semmiből semmibe vezető szövegmisztika” (169). A történetírás mint professzionális tevékenység és a dilettantizmus, valamint az állami emlékezetpolitika közötti feszültségekre ugyancsak többen reflektáltak. Fodor István a rendszerváltás utáni szakmai vitákról azt állapította meg, hogy az őstörténetet illetően ezek a viták más szintre tevődtek, s mintegy új fejezetet nyitottak a historiográfiában: „felerősödött a dilettáns őskor-kutatás”. Fodor arra is rávilágít, hogy ez nem csak országokon belül előforduló jelenség, hanem a nemzeti történetírások között is vitákra ad okot. Erre példaként a különböző eredettörténetek egymással való ütközését hozza fel: a környékbeb népek történetírásait véve alapul, és azok elképzeléseit térképre vetítve néhány népnek, így például a magyarnak szinte hely sem marad a térképen. A dilettantizmus Rainer M. János írásában is fontos problémaként jelenik meg. A szakmát ért 1989 utáni kihívások közül kiemeli a nemzeti múltról született mitikus-kultikus történetek felerősödését. Ezzel kapcsolatban kijelenti, hogy ezek, annak ellenére, hogy a szovjet időkben végig léteztek, csak a rendszerváltás után kerültek újra vissza a közbeszédbe. Szerinte azért nehéz megküzdeni ezekkel, mert a szakma egy része — a szovjet rendszer legitimálása miatt — hiteltelenné vált. Súlyosbító körülményként veszi számba, hogy a magyar történetírás éppen ekkor került nyugati hatásra az episztemológiai kétely és a plurális történelmek gondolatának a hatása alá. Ezért is tűntek és tűnnek erőtlennek a szakmailag megalapozott álláspontok a débbábos elméletekkel szemben. Ezzel összefüggésben Miskolczy Ambrus úgy véli, hogy a történészi szakmára nem a történettudománnyal rivalizáló sarlatánságok jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a historiográfiai unalom. Miskolczy szerint a sarlatánságok elterjedése tulajdonképpen erre adott reakció. Többen reflektálnak a történészek és a mindenkori politikai hatalom közötti ellentmondásos viszonyra is. Miskolczy Ambrus — többek között — Szekfű Gyula és Makkai Sándor életútján és történészi tevékenységén keresztül érzékelteti, hogy a három rendszert is kiszolgáló, de ugyanakkor mindeniknek „oda is mondó” Szekfű és a kommunista elnyomást a műveiben finoman támadó Makkai milyen módszereket használtak arra, hogy együtt éljenek a többnyire elnyomó hatalommal. Úgy véli, az elégedetlen történész „a saját kora valóságát támadja, amikor a múltat idézi”, vagyis delegitimál, míg az elégedett éppen ellenkezőleg, legitimál. A dilettáns történetírás melletti másik fontos kihívásként Rainer az állami emlékezetpolitikát említi, amelyiket szerinte a Magyarországon amúgy is előszeretettel historizáló pohtikai hatalom napjainkban saját helyzetének, illetve pohtikai táborának a megerősítésére használ. A szovjet időkben elfojtott nézetek virulenciáját nagyban elősegítette, a 2010 utáni konzervatív-nemzeti emlékezetpolitika. Az elmúlt években létrehozott új intézmények azzal a céllal működnek, hogy „a baloldali történeleminterpretációt elsöpörjék” - hívja fel a figyelmet. Rainer szerint ez jelenti a magyar történetírás legnagyobb problémáját. Különösképpen nehezményezi, hogy a politikai megrendeléseket teljesítők elzárkóznak attól, hogy demokratikus módon szakmai vitákat folytassanak a tevékenységükről. Rainer szerint a kívánatos pozitív emlékezetpolitika eléréséhez magának a magyar társadalomnak kellene kimozdulnia a holtpontról, amelyben jelenleg található. A kötetben megjelennek azok a szakmai viták is, amelyek a rendszerváltás után, esetleg az előtt határozták meg, hogy merre fog tartani a történelemtudomány. Az 1945 után kiépülő kommunista rendszer szakmai vitáira a szovjet példák alkalmazását erőltető pártideológusok és a szakmabeliek nyílt vagy látens ellentétei voltak jellemzőek. Jó példa erre a negyvenes évek végén és az 50-es évek elején lezajlott vita a marrizmusról, mely szerint a nyelvek nem a nyelvtudomány által kidolgozott sémák szerint fejlődnek, hanem robbanásszerű változások révén. Erről Fodor István értekezik írásában. Ennek magyarországi képviselete többek között Molnár Erik nevéhez köthető, aki 1943-ban és 1953-ban megjelent műveivel a sztálini Szovjetunió módszereit szerette volna meghonosítani a magyar őstörténet-kutatásban. A szakma professzionális képviselőinek összefogása miatt kísérelte azonban — érdekes módon — nem járt sikerrel.
