Századok – 2016
2016 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Marchut Réka: Somorjai Adám OSB: Törésvonalak Mindszenty bíboros emlékirataiban
Amíg nem tudjuk, hogy az mit tartalmazott, messzemenő következtetéseket sem tudunk abból levonni, de feltételezhetően fontos lehet a kiutazás körülményeinek vizsgálatához. Ugyancsak Somorjai Ádám kutatásainak köszönhetően tudunk arról, hogy van még egy Pro Memoria 1971. július 14-én és 16-án, amelyben Mons. Zágon József prelátus Mindszenty tudomására hozza: nincs abban a helyzetben, hogy kiutazását további feltételekhez kösse. Itt is szükség lett volna a horizontot kinyitni arra a szakirodalomból már ismert tényre, hogy Mons. Giovanni Cheli július 14-én jött Budapestre tárgyalni az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével és alelnökével, Horváth Jánossal és Miklós Imrével. Ezzel válik nyilvánvalóvá, hogy Mindszenty lehetőségei miért pecsételődnek meg. Logikailag téves Somoijai azon megállapítása, hogy a júliusi Pro Memóriát egy 1963-as amerikai följegyzés egészítené ki, melyben arról van szó, hogy a Mindszenty által szabott feltételek állandóan változnak. Természetesen egy korábbi feljegyzés egy későbbit nem egészíthet ki, de abból a szempontból sem tartjuk szerencsésnek a párhuzam megvonását, hogy 1963-1971 között nem elsősorban Mindszenty feltételeinek a változásai a fontosak, hanem a világban végbemenő változások (hidegháborús helyzet oldódása) függvényében is alakulnak a bíboros feltételei. E két szempont együttes vizsgálata fontos eredményeket hozhatna. A Mindszenty-kutatás szempontjából lényegesnek tartjuk, hogy a szerző az emlékiratok szerepét a tárgyalásokban igen világosan helyére teszi. Tisztázza, hogy az emlékiratok Mindszenty számára az évek során mást és mást jelentettek, és ez a gyökere annak a problémának, hogy a kiutazás feltételeit az egyes szereplők másként értelmezik. 1971 decemberéig a bíboros a történelmi munkáit is Emlékirataim szóval említette, és Somorjai Ádám szerint az 1971. november 23-i szerkesztői-kiadói megbeszélést követően vált ketté az emlékiratok és a történelmi munkák szóhasználat. Tehát amikor 1971 nyarán Zágon József és Mindszenty József az emlékiratokról beszéltek, nem volt egyértelmű, hogy ki mit ért azon. Ahogy arra Balogh Margit kutatásai is rávilágítanak (Balogh Margit: Ikonná dermedt emlékirat. Mindszenty József bíboros visszaemlékezéseiről. In: Emlékirat és történelem i. m. 264-288.) és Somorjai Ádám is alátámasztja ezt a megállapítást, Zágon csak a Magyarország múltját összefoglaló életművet látta, hiszen Mindszenty ekkor még nem írta meg a jelenre vonatkozó kötetet. Tehát a Vatikán engedélye — szól Somorjai megállapítása — nem a megjelent kötetre szólt. Ebből következőleg Mindszenty bíboros későbbi, emlékirataiban is megjelenő rosszallásai a pápával szemben alaptalanok. A szerző több helyütt negatív éllel említi, hogy Mindszenty nem volt hajlandó tárgyalni az „illegitim” Kádár-rezsimmel. „Ami azt jelenti, hogy a tárgyalás nehézségeit az Apostoli Szentszékre hárítja. Valakinek tárgyalnia kell, különben hogyan teszi meg a Szabadság tértől Hegyeshalomig azt a mintegy 180 km-t...” - jegyzi meg Somorjai. (39.) Ehhez történészként hozzá kellene fűzni, hogy a magyar kormány sem tárgyal Mindszentyvel, tehát Mindszenty semmiképp nem hárítja az Apostoli Szentszékre a tárgyalás nehézségeit, hanem diplomáciailag nyilvánvaló, hogy kiutazásához kormányközi megállapodásra van szükség, amit meg is kötnek 1971. szeptember 9-én. A másik fontos mozzanat, amit Somorjai részletesen tárgyal, az esztergomi érseki szék megüresedésének eseménye, mint az emlékirat egyik „Achilles-sarka”. A történetet egy nagyobb ívbe helyezve, utalva VI. Pál pápa 1966-os Ecclesiae Sanctae kezdetű motu propriujára, hangsúlyozva a magyar kormány azirányú nyomását a Vatikánra, hogy fossza meg Mindszentyt érseki címétől, lehetett volna az olvasó számára is jobban követhetővé tenni az Apostoli Szentszék magatartását. A szerző helyesen mutat rá arra, hogy az emlékiratokban milyen sok csúsztatás van e körül. Az, hogy Mindszenty egyes pápai leveleket elhallgat, míg másokat megemlít, egyértelműen mutatja a bíboros sértettségét és önigazolási szándékát. Somorjai vatikáni szemszöge ezen a ponton világlik ki talán a legjobban: „A bíboros szabadságharcos volt a kommunistákkal szemben, de ugyanígy szabadságharcos volt az őt befogadó és neki menedéket nyújtó amerikai diplomatákkal szemben, és végül szabadságharcos volt VI. Pál pápával szemben is, akit ő nem tekintett szabadnak, hiszen zsarolta a budapesti rezsim. A zsarolás egyik oka éppen az ő személye volt; ennek súlyát neki nem kellett felmérnie, hiszen a döntést a pápára testálta, hogy annak ódiumát is rátestálhassa.” (240.) A történész itt (mások, így Balogh Margit nyomán) megemlíthetné, hogy a pápa meglehetős tapintatlansággal éppen Mindszenty bírósági eljárásának a 25. évfordulóján hozta nyilvánosságra az esztergomi érseki szék megüresedését (akkor is, ha Somorjai szerint nem napra pontosan erről van szó), ám másik oldalról pedig természetesen figyelembe kell venni VI. Pálnak a kényszerhelyzetét is, és azt is, hogy döntését feltételezhetően fájdalmasan hozta meg. A lényeg (ha a történész nem a ma szemszögéből, hanem a korszakba belehelyezkedve vizsgálódik) az, hogy VI. Pál ezzel a magyar katolikus hívek helyzetét is segítette, mert a II. vatikáni zsinat és TÖRTÉNETI IRODALOM 235
