Századok – 2016
2016 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Marchut Réka: Somorjai Adám OSB: Törésvonalak Mindszenty bíboros emlékirataiban
234 TÖRTÉNETI IRODALOM máztak és formázza. Az eredmény: Mindszenty kritikátlan felmagasztalása, idollá alakítása. A két kép között/mellett szól a történész csöndes hangja, amely igazából egyik tábor közönségének sem felel meg. Csekély vigasz, hogy a múlt valóságát ez mutatja. Alázatosan szólva: ez áll hozzá a legközelebb. Somoijai Adám bencés szerzetes erkölcsteológusként erre a történészi feladatra vállalkozott, amikor Mindszenty bíboros emlékiratait tette vizsgálatának tárgyává. A magyar történettudomány elsősorban Adriányi Gábornak, Gergely Jenőnek, Izsák Lajosnak, Balogh Margitnak köszönhetően jelentős eredményeket ért el a Mindszenty-kutatás kapcsán, és ebbe a sorba méltán illeszthető Somorjai Adám történészi munkássága is. A 2013-ban megjelent Törésvonalak Mindszenty bíboros emlékirataiban című munkájából megtudjuk, hogy a kutatási témával az egyházi elöljárói bízták meg. A recenzens ugyan vitatkozik azzal az állásponttal, hogy „az égi születésnap rekonstruálása szempontjából” a halál előtti utolsó 10-15 év a döntő (19.), mégis elismeri, hogy a szerző Mindszenty életpályájának egy igen fontos szakaszát vizsgálja, és teszi láthatóvá a bíboros emlékiratainak azon „törésvonalait”, melyek eligazíthatják annak tanulmányozásában az olvasót. Amint a Törésvonalak című könyvből is kiderül, a szerző módszertanilag is támaszkodni tudott arra a tanulmánykötetre, mely 2012-ben Horváth Jenő és Pritz Pál szerkesztésében Emlékirat és történelem címen jelent meg, és melynek bevezető tanulmányában olvashatjuk, hogy az emlékiratokban „csak az éles szemű, szakmailag tájékozott olvasó képes meglátni a szövet varratait.’T Pritz Pál: Bevezető. In: Emlékirat és történelem. Szerk. Horváth Jenő-Pritz Pál. Bp., 2012. 11.) Somorjai Adám szakmai felkészültsége és levéltári kutatásai képessé tették őt arra, hogy meglássa a „szövet varratait” vagy saját szóhasználatával a „törésvonalakat”. Somoijai a műben több helyütt is leszögezi, hogy kutatása még messze nem lezárult, és inkább csak pillanatkép a folyamatban lévő munkájáról. Célja, hogy meghívja az olvasót az újragondolásra, egy társasjátékra. A kötet ennek megfelelően felépített és már megjelent tanulmányok szerkesztett változata. Ennek jegyei bizony ott vannak a könyv lapjain: az egymást követő fő fejezetek logikusan épülnek egymásra, ám az egyes fejezetek közötti gondosabb szerkesztéssel a felesleges ismétlődések elkerülhetőek lettek volna. Aztán azt is láthatjuk az íráson, hogy a szerző a történet végéről kezdi vizsgálódásait, ugyanis az emlékiratoknak azon részeit mutatja be, melyek Mindszenty életének utolsó éveire vonatkoznak, ám sok szempontból igen meghatározóak. Az emlékirat — mint ahogy azt Somorjai Adám is leszögezi — szubjektív műfaj, írója sok esetben igazolni akarja magát a külvilág felé, és éppen ezért a recenzens nem tartja releváns történeti kérdésnek, hogy a bíboros emlékirata szentírás-e vagy sem. Természetesen sem kis-, sem nagybetűs Szentírásról nincs szó, hanem a lényeges kérdés véleményünk szerint az, hogy a hagiográfusokkal szemben a történész mit tud tenni. Erre jó példát látunk Az emlékiratok szövegének törésvonalai!Az emlékiratok e két alfejezetének új olvasata című részben, ahol a szerző igen aprólékosan, részletesen végigveszi az emlékiratok szövegét és megjegyzéseivel korrigálja annak tartalmi egyenetlenségeit. Ügy gondoljuk, hogy módszertanilag ezen az úton haladva lehetne a munkát folytatni az emlékiratok további részének kritikai vizsgálatával. Somorjai két igen fontos fejezetet választott ki: „Tárgyalások a pápa megbízottjával” és „Amiért nem mondhattam le”. Az elsőnek a hátterét 1971 nyarának eseményei adják. Ekkorra, mind a magyar kormány, mind az Egyesült Államok és a Vatikán illetékesei is úgy gondolták, hogy véget kell vetni Mindszenty amerikai nagykövetségen való tartózkodásának. A magyar állam azzal a feltétellel volt hajlandó a bíborost az országból kiengedni, hogy az nem fog politizálni, s így emlékiratát nem jelentetik meg. Az 1945 utáni magyar-vatikáni diplomáciatörténet jelentős eseményéről van szó, annak kellő mélységű bemutatásához kívánatos lett volna, hogy a szerző legalább felvázolja az 1960-as évek vatikáni Ostpolitik-ját; utaljon az 1964-es részleges megállapodásra, melynek a korabeli szentszéki politikában kimagaslóan fontos a helye, a korabeli magyar külpolitika jelentős sikere volt; és rámutasson a II. vatikáni zsinat szerepére, amelyek mind-mind fontos lépesek voltak a Mindszenty-ügy megoldásához is. Bár a köztörténeti beágyazottságot hiányoljuk, az 1971-es Pro Memóriák kérdésében Somorjai több ilyen részletet azért alaposan górcső alá vesz. A szerző hívja fel első ízben a figyelmünket arra, hogy az Adriányi Gábor által közölt 1971. június 25-26-27-i Pro Memoria szövegéből hiányzik a 27-i rész (Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenty-ügy. h.n., 2004. 89-95. Hiányoljuk, hogy Somorjai Adám nem hivatkozza, hogy a Pro Memóriák teljes szövegét Adriányi Gábor közölte, és azok eredeti példánya is nála található.)