Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Fiziker Róbert: Tudós és katona. Markó Árpád visszaemlékezései I-II.Szerk. Kincses katalin Mária - Mészáros Kálmán
TÖRTÉNETI IRODALOM 1599 felülnézetbóT, azaz szubjektív megfigyelőként, értékelő, távolságtartó, a hadműveleteket átlátó és olykor kritikusan szemlélő katonatisztként és analitikus beállítottságú hadtörténészként is bemutatja. Érdekes részleteket olvashatunk a megszállt lakossággal való kapcsolattartásról (például arról, hogyan lett Markó egy rutén gyermek keresztapja), a német szövetségesekkel való együttműködésről, a tábori lelkészi szolgálatról, a hagyománytisztelet és a bajtársiasság megnyilvánulásairól. Plasztikus képet kapunk a frontesemények aprólékos és tárgyszerű leírásán túl az ellátási és logisztikai problémákról, a kezdeti „kedélyes tüzelés” után a katonákat ért pszichikai nyomásról, a halál és a sebesülés élményéhez (előfordult, hogy egy sovány katonán egy lövés hét lyukat vágott) kapcsolódó mentális és pszichés reakciók változásairól is. Sőt, a több kitüntetéssel is jutalmazott, de „békés, szelíd természetű emberből gyilkossá lett” Markó hívő evangélikusként a más felekezetek iránt toleráns, az egyetemes keresztény értékek irányába mutató vallási elmélkedéseket is megfogalmaz. Katonai pályáját úgy összegezte, hogy „békében, háborúban jól, eredményesen, kellemesen szolgált”. A kötet végén Hontalanságunk két éve címmel terjedelmes memoár tudósít a második világháború utolsó napjairól, Markó és felesége meneküléséről az asszony birtokáról, a Győr vármegyei Rábapatona határában található Dénesháza pusztáról. Először a Sopron vármegyei Beleden, egy nyugalmazott evangélikus tanítónő házában (akivel a nyugállományú ezredes később is szoros barátságot ápolt), majd „a bizonytalan cigányélet”, mintegy egy hónapnyi vándorlás végén Ausztriában, az amerikai megszállási zónában, Altaussee barakktáborában leltek menedéket. E munkájának — amelyben immár nem aktív katonaként, tudósként vagy művészként, hanem a saját sorsának irányításából is kirekesztett, hontalanságra jutott bujdosóként írta le belső vívódásait is — értékét növeli, hogy egykorú, 1945. március végétől vezetett vezérszavas, majd egyre részletesebb naplóbejegyzéseire és friss élményekre támaszkodva, csupán néhány évvel később, 1948-1949- ben rögzítette az eseményeket a napló és a memoár közötti átmeneti formában. A kétrészesre tervezett mű második fele nem készült el. Érdekes, más forrásból nem ismert epizód Lakatos Géza volt miniszterelnök és felesége látogatása a dénesházi birtokon, de régi barátja, Rátz Jenő volt honvédelmi miniszter és családja, továbbá Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter sorsáról is említésre méltó adatokat közöl. Markó felidézi, hogy az ausztriai Aschachban lévő tábor mellett egy magyar uszályon látta Fedák Sárit, aki egy fekvó'széken trónolva mulattatta a környezetét, és sajnálta, hogy nem volt idejük megtekinteni Ferenc József egykori nyári rezidenciáját Bad Ischlben. Többször panaszkodott a barátságtalan, nem a régi barátoknak, hanem a németek szövetségesének szóló fogadtatásra. A magyar menekültek, a tisztek és a legénység közötti vitákat, összetűzéseket, illetve az otthonról érkező hírek, a közép-európai térség átformálását célzó szövetséges elképzelésekről szóló tudósítások, híresztelések fogadtatását is bemutatja. A barakktáborban - immár gyűjtőtábori, majd alkörzeti parancsnokként ismeretterjesztő és szórakoztató előadásokat szervezett, az ellátásról és a szálláskörülmények javításáról gondoskodott, és tartotta a kapcsolatot a szövetséges megszálló hatalmak helyi, „hihetetlenül pongyola” közigazgatást megszervező amerikai képviselőivel, és egy Ferenc József emlékére tartott misére is hivatalos volt. 1945 októberében tértek haza. A háborút követő politikai és társadalmi változások, a súlyos anyagi és szellemi veszteségek (könyvtára és kéziratban lévő munkái nagy része megsemmisült) mellett személyes tragédiája (felesége elvesztése) további megpróbáltatások elé állították az idős tudóst. 1948 végén a megmaradt birtokát állami kézbe kellett adnia, 1949-ben akadémiai tagságát is visszaminősítették, a tanácskozó tagok testületébe sorolták, azaz „az Akadémia belső termeiből kitessékelték az előszobába”. Előbb budapesti rokonaihoz költözött, majd 1951-től unokaöccse, Sztehlo Gábor biztosított számára egy szobát az általa vezetett evangélikus szeretetotthonok egyikében. Ezekben az években kezdte el
