Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Fiziker Róbert: Tudós és katona. Markó Árpád visszaemlékezései I-II.Szerk. Kincses katalin Mária - Mészáros Kálmán
TÖRTÉNETI IRODALOM 1597 elfoglaltsága alatt, kezdetben - az akkor még befejezetlen Országos Levéltár két legfelsőbb emeletén - első' világháborús iratok, térképek válogatásával, rendszerezésével foglalkozott, majd a főigazgatóság központi titkári teendőit látta el. Emellett önkéntes hallgatóként a Pázmány Péter Tudományegyetemre is beiratkozott, ahol egyebek között Szekfű Gyulától, Lukinich Imrétől és Domanovszky Sándortól sajátította el a hivatása műveléséhez szükséges történelmi ismereteket. Első megnyert pályadíjából egy bőrszandált vásárolt. Az 1926-ban megalakult ún. Régi Levéltári Osztály vezetését a kezdetektől egészen 1940 májusában bekövetkezett nyugállományba helyezéséig látta el. Kezdetben a levéltár létjogosultságát is igazolni kellett a felettesek előtt. Markó felidézi az egyik, meg nem nevezett honvédelmi miniszter kifakadását: „Hagyjatok nekem békét a levéltárral. A mai zavaros időben semmi szükség nincs erre az intézményre, a pénz nekünk fegyverekre kell, nem ócska papírokra.” Gyaníthatóan Gömbös Gyuláról van szó, akit később meg is nevez, mint aki nem csupán Markó működése iránt volt „teljesen közönyös”, de azt sem tartotta szükségesnek, hogy megtekintse a hadtörténelmi levéltárat. Ugyanakkor az anyaggyarapításban maga Markó is élen járt, amikor a Rádióban olvasta fel az intézmény kérését, amelyben felszólították az ország összes katonai parancsnokságát, a volt tényleges és tartalékos tiszteket, főleg pedig a magasabb rangban nagyobb kötelékeket vezető törzstiszteket és tábornokokat, illetve a vármegyei és városi hatóságokat, hogy juttassák el az elhalt tisztek hagyatékának katonai természetű iratait a levéltárba. Persze, ehhez az is kellett, hogy a szakemberek megállapítsák: hangja, orgánuma és előadásmódja „teljesen alkalmas a rádió akkori felvevő készülékein való továbbításra”. Az elismert tudományos műhellyé vált intézményben - bár azt nem sikerült elérni, hogy a minisztérium önként jelentkező tiszteket vezényeljen a tudományegyetem történeti képzésének elvégzésére és biztosítsa előmenetelüket a levéltár tudományos beosztásában is — az 1930-as években egyidejűleg három hadtörténész akadémikus is tevékenykedett. Pilch Jenő ezredes a könyvtár élén állt, Gyalókay Jenő ezredes a Hadtörténelmi Közlemények szerkesztőségének irányítója, Markó Árpádot pedig 1934-ben választotta levelező tagjainak sorába a Magyar Tudományos Akadémia (a Hadtudományi Bizottságnak már 1931-től meghívott tagja volt). Ettől függetlenül a lelkes levéltáros-hadtörténésznek meg kellett élnie azt a „komikusán fonák helyzetet”, hogy a Ludovika hadtörténet tanára, egy vezérkari őrnagy felkereste és azt a kérdést intézte hozzá, nem tudna-e valakit megnevezni, aki neki útbaigazítást tudna adni a Rákócziszabadságharc hadműveleti részletkérdéseiről. Markó szerényen magára mutatott és elmesélte a meglepett kollégának, hogy az Akadémia épp a Rákóczi-kor háborúinak alapos, szakszerű feldolgozása miatt választotta őt levelező tagjává. Székfoglalóját 1935 áprilisában az 1709-es liptói kuruc hadjáratról tartotta meg. A tudós katona felidézi, hogy első, nyilvánosságra került munkájával tízéves korában megnyerte a fővárosi Kis Lap című ifjúsági hetilap pályázatának második díját. A nyári vakációjáról írott pályamunkáját a lapot Forgó Bácsi néven szerkesztő Ágai Adolf újságíró tíz kötettel jutalmazta. Utólag azt is „előremutató jelként” értelmezte, hogy érettségi vizsgáján történeti kérdésként a 18. század világtörténelmi eseményeiről és azoknak a magyar nemzet történetére gyakorolt hatásáról, többek között a Rákócziszabadságharcról kellett beszámolnia, ráadásul magyar irodalomból Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér életéről kellett beszélnie. A kötetből megismerhetjük a 40 éves tudományos pályafutás minden fontos epizódját, a különböző kutatási témák, a belőlük megjelent publikációk, könyvek megalkotásától kezdve a tudományos életben való részvételének minden fontos állomásáig. Markó saját bevallása szerint az 1935 utáni évtizedben „dolgozott a legtöbbet”, és ekkor jelent meg a legtöbb, történetírói pályáján határkőnek számító könyve és értekezése. Arra nyilván ekkor nem volt lehetősége, hogy a horatiusi mondásnak az általa is
