Századok – 2016
2016 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Szente Zoltán: Magyarország második világháborús hadba lépésének alkotmányosságáról
MAGYARORSZÁG MÁSODIK VILÁGHÁBORÚS HADBA LÉPÉSÉNEK... 1399 az államfő, a Minisztertanács és az Országgyűlés közti megosztott hatáskör volt, így ebben a tekintetben már nem volt szükség olyan garanciára, amelyet például a honvédségről szóló 1868. évi XLI. te. tartalmazott. De akkor vajon mi értelme lehetett annak, hogy az 1920. évi I. te. világos különbséget tett a hadüzenet és a hadsereg országhatáron kívüli alkalmazása között? Nyilvánvalónak tűnik, hogy a törvényalkotó nem a hadba lépés két külön formájára gondolt, amelyek közül adott alkalommal a kormányzó és az Országgyűlés szabadon választhatott, hiszen akkor nem ugyanazt az eljárást alkalmazta volna mind a két intézményre.* 117 Mégis, ha a hadüzenet alatt csak a háború kezdeményezését, illetőleg a támadó háborút értjük, akkor felvethető, hogy e második fordulat olyan esetekre vonatkozhatott, amikor Magyarországot támadják meg, azaz az ország védekező háborúra kényszerül. Ám ha a törvényalkotó a védekező háborúra gondolt volna - például egy váratlan támadás késedelem nélküli elhárítása érdekében —, akkor bizonyosan nem csak a hadsereg külföldi alkalmazására adott volna különleges felhatalmazást a kormányzó és a Minisztertanács számára, hanem belföldi bevetésére is. Ennek hiányában ugyanis alkotmányellenessé vált volna a hadsereg minden védekező tevékenysége, amennyiben a hadműveletek magyar területen folytak úgy, ahogy az 1944 szeptemberétől meg is valósult, amikor a Vörös Hadsereg offenzívája magyar területre ért. Ettől az időponttól kezdve épp az tette volna alkotmánysértővé Magyarország háborús részvételét, ha a hadba lépés 1941. június 26-iki deklarálásának jogalapját az 1920. évi XVII. te. jelenti, hiszen az annak alapján született döntés csakis a hadsereg országhatáron túli alkalmazására terjedt ki. A magyar történeti közjogban nemcsak a hadsereg határon túli alkalmazása igényelt speciális - az Országgyűlés általi - jóváhagyást, hanem a belföldi bevetés is. így például a középkori jogban a hadba hívás (1886-tól a népfölkelés főszabály szerint is) az országhatáron belüli háborús cselekményekre is kiterjedt. Meg kell jegyezni továbbá azt is, hogy a két háború közötti magyar közjog megkülönböztette a háborút és az „országot közvetlenül fenyegető háborús veszélyt”.118 Mindezek alapján az 1920. évi XVII. te. 2. §-ának csak az az értelmezése ésszerű, amely szerint ez a szakasz az országot fenyegető idegen katonai támadás elhárítását kívánta lehetővé tenni, például megelőző katonai csapással, vagy az 1941. június 26-i eseményekhez hasonló fegyveres incidensekre adott gyors uralkodó idegen állam feje is volt.” Csekey István: A kormányzó és jogköre. Magyar Jogi Szemle 1. (1920) 262. 117 Romsics Ignác téved, amikor azt állítja, hogy az 1920. évi I. te. módosítása után a honvédség országhatáron kívüli alkalmazását immár „[...] csakis a kormányzó rendelhette el.” (Romsics Magyar sorsfordulók i. m. 142.) Valójában a hadüzenetre, illetve a hadsereg országhatáron kívüli alkalmazására alapesetben az 1920. évi XVII. te. után is ugyanazok az eljárási szabályok vonatkoztak, hiszen ez a törvény csupán kiegészítette a korábbi szabályozást egy speciális esettel anélkül, hogy a főszabályt (az előzetes parlamenti jóváhagyás követelményét) megváltoztatta volna. 118 1939. évill. te. 141. §.
