Századok – 2016
2016 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Szente Zoltán: Magyarország második világháborús hadba lépésének alkotmányosságáról
1398 SZENTE ZOLTÁN „Bárdossyban sokkal több formaérzék volt, mint hogy egy ilyen otrombaságot [ti. a Szovjetuniónak való hadüzenetet - SZ. Z.] elkövessen.”112 b) A kormányzó és a Minisztertanács az 1920. évi XVII. te. szerint járt el - azaz nem hadüzenetről volt szó, hanem a hadsereg országhatáron kívüli alkalmazására került sor, amelyre más eljárási szabályok vonatkoztak. A hadba lépés elnevezésénél is fontosabb érv, hogy arra 1941. júniusában az 1920. évi XVII. te. 2. §-ának (2) bekezdése alapján került sor.113 Ezt az is bizonyítja, hogy a miniszterelnök erre a jogalapra hivatkozva kérte a Képviselőháztól a Szovjetunió ellen végrehajtott katonai akciók jóváhagyását. Ezt a gondolatmenetet látszólag egy közjogtörténeti érv is alátámaszthatná, jóllehet arra egyik idézett szerzó' sem hivatkozott. Eszerint, ahogy korábban már láttuk, az 1920. évi hadügyi törvények a honvédségről szóló 1868. évi XLI. te. és az 1912. évi XXXI. te. szabályozását követték,114 amelyek ugyancsak rendelkeztek a honvédség országhatárokon kívüli alkalmazásáról, s amelyek ezt a lehetőséget nyilvánvalóan a háború esetére biztosították.115 Ez az érvelés azonban nem helytálló. Az 1920. évi XVII. te. 2. §-a ugyanis nem adott felhatalmazást a hadba lépésre, azzal együtt sem, hogy a szabályozás mintájául szolgáló történeti közjogban a hadsereg külföldi alkalmazása még valóban a honvédség országhatáron kívüli háborúban való részvételére vonatkozott. Csakhogy 1526 után ezeknek a törvényeknek egészen más funkciója, illetve értelme volt, mint az alkotmányosság helyreállítását követően 1920-tól. Mivel a hadüzenet joga az uralkodó kizárólagos felségjoga volt, s Mohács óta (1687-től fiú-, 1723-tól pedig leányági öröklés alapján is) az összes magyar király idegen (a Habsburg-) házból való volt, az Országgyűlés azért kötötte saját jóváhagyásához a hadsereg külföldi bevetését, hogy ezáltal garanciát kapjon arra, hogy az uralkodó a magyar honvédséget ne használhassa fel más országaival kapcsolatban, idegen érdekek védelmében. A hadsereg külföldi felhasználását illetően azonban 1920 után alapvetően eltérő politikai és közjogi helyzet volt Magyarországon, hiszen az országnak többé nem volt idegen uralkodója, akinek a hadüzenet a kizárólagos jogkörébe tartozott volna.116 Ez utóbbi immár 112 Pritz Pál: Bevezetés. In: Bárdossy László a népbíróság eló'tt i. m. 10. 113 A történeti irodalomban valamilyen rejtélyes okból elterjedt a törvény 2. §-ának (2) bekezdésére való hivatkozás. A 2. §-nak azonban nem volt (2) bekezdése, így a továbbiakban nem is így utalok a szakaszra. 114 Lásd erről az 1920. évi I. t.-c. 13. §-ának módosításáról szóló [1920. évi XVII. te.] Törvényjavaslat indokolását. Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. 101. szám melléklete. 344. 116 Lásd Szabó István: A szokásjog és a törvény viszonya a kormányzói tiszt 1920-as szabályozásakor, különös tekintettel a fohadúri jogra. In: A közjogi provizórium (1920—1944) időszakának alkotmányos berendezkedése. Szerk. Schweitzer Gábor — Szabó István. Bp. 2016. 155—169. 116 Erre a különbségre utal a korabeli közjogász Csekey István is, aki szerint a hadsereg országhatáron kívüli alkalmazásának előzetes parlamenti jóváhagyáshoz való kötésének „[...] csak addig volt értelme, amíg az államfő hadüzenési joga nem volt korlátozva [...] és amíg az
