Századok – 2016
2016 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Fejérdy András: Pascal Fontaine: Út Európa szívébe 1953-2009. A kereszténydemokrata képviselőcsoport és az Európai Néppárt története az Európai Parlamentben. Hans-Gert Pöttering bevezetőjével, Joseph Daul előszavával. Magyar kiegészítés: A magyar kereszténydemokrácia útja Európa szívébe. Szerk. Kiss Mária Rita
1360 TÖRTÉNETI IRODALOM napok feljegyzéseit, belső használatra készített jegyzeteket és az Európai Parlamentben lezajlott viták és szavazások anyagait - használta fel, hanem nagyban támaszkodott a frakció elnökeivel és főtitkáraival készített interjúkra és személyes tapasztalataira is. A személyes érintettség mindazonáltal nem válik a mű hátrányára: Fontaine a szakembertől elvárható objektivitással rekonstruálja az eseményeket és folyamatokat. A „bennfentes” szemlélet a kritikát sem nélkülöző, de alapvetően pozitív szerzői hozzáállás mellett mindenekelőtt a kialakuló bürokratikus struktúra működtetőinek mindennapjait leíró epizódokban érhető tetten, amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az elbeszélés nem száraz adathalmazként, hanem hús-vér emberek életszerű történeteként jelentkezik. A párt- illetve frakciótörténet alapvetően technikai, száraz műfaját Fontaine azzal is közelebb kívánja hozni az olvasóhoz, hogy kiemelt figyelmet szentel a folyamatokat alakító személyeknek. A majdnem hatvan év történetét elbeszélő kötet fő szervező elve önmagában is ebbe az irányba mutat: az Európai Parlament képviselőinek három különböző generációja adja azt a kronologikus elbeszélési keretet, amelyen belül a szerző tematikus fejezetekben tárgyalja az egyes periódusok fő jellemzőit. Az úttörők 1952-1979 címet viselő első rész az első világháború előtt született alapító atyák generációjának törekvéseit mutatja be, akiknek elsődleges célja a tartós béke megteremtése volt a stabil gazdasági alapokon újjáépített Európában. Ebben a több mint 25 év történetét összefoglaló egységben mindenekelőtt a római szerződések aláírásával (1957) záruló kezdeti időszakról olvashatunk: például a kereszténydemokrata politikusok által kezdeményezett ESZAK-nak, mint a későbbi unió prototípus-közösségének létrejöttéről, vagy éppen a nem nemzeti, hanem politikai eszmerendszer alapján szerveződő kereszténydemokrata frakció létrejöttének jelentőségéről. A további alfejezetek az Európai Közösségek felemelkedésének lépéseit követik nyomon az egységes Parlamenti Közgyűlés létrejöttétől (1958) az első európai választásokig (1979). A mintegy húszéves periódus tárgyalása során Fontaine egyaránt figyelmet szentel az európai integráció belső szervezeti-politikai kérdéseinek (pl. Euratom, közös agrárpolitika, monetáris unió, szociális politika, vagy éppen a nemzetek feletti frakció-titkárság létrejötte) és a kívülről érkező kihívásokra adott válaszoknak (a Közösség bővítése, a Közösség és az ún. keleti blokk viszonya, az afrikai kontinens egykori gyarmati államai iránti felelősség kérdése stb.). Az építők 1979-1994 című második rész a második világháborút megelőző években, illetve a háború alatt született generáció szerepét vizsgálja. Ez a nemzedék ugyancsak személyes ügyének tekintette egy békében és jólétben élő egységes Európa kialakítását, és ennek érdekében mindenekelőtt az integráció intézményes-jogi kereteinek kidolgozására, valamint gazdasági modernizáció és közös piac kialakítására koncentrált. A tizenöt évet áttekintő rész az immár közvetlen választások eredményeként megalakuló kereszténydemokrata képviselőcsoport szempontjából követi nyomon az egyes parlamenti ciklusok során a közösség különböző szervei között, illetve az Európai Parlamentben lefolytatott főbb vitákat, a közös agrárpolitika alakulását, az Egységes Európai Okmány létrejöttén keresztül a maastrichti szerződésig vezető út történetét, illetve az 1989—1990-es kelet- és közép-európai térségben bekövetkező rendszerváltás közösségi politikára gyakorolt hatását. A reformerek (1994-2009) címet viselő utolsó nagy egység a második világháború után született nemzedék tevékenységét mutatja be. Ez a generáció már természetes adottságként tekintett az integráció folyamatára, így a fő feladatot a közösségi struktúrák átláthatóságának növelésében, a bürokrácia személytelenségének csökkentésében, az állampolgárok és a képviselők közötti távolság redukálásában, valamint a Parlament hatáskörének bővítésében látta. Fontaine ezt a tizenöt éves periódust részben a frakcióelnökök személye szerint (Wilfried Martens elnöksége 1994-1999, Hans-Gert Pöttering elnöksége
