Századok – 2016
2016 / 5. szám - KÖZIGAZGATÁS-TÖRTÉNETI MŰHELYTANULMÁNYOK - Székely Tamás: A vármegyekérdés politikai nyelve a dualizmus korában
1286 SZÉKELY TAMÁS lépéseket tegyen a közigazgatás központosítása felé.37 Ennek lett volna sarokpontja a vármegyei közigazgatás államosítása, azaz a vármegye eddig választott tisztviselőinek a belügyminiszter által történő kinevezése. Ezen a ponton azonban a lappangó centralizációs folyamat megbicsaklott: nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypártiak jelentős része is elfogadhatatlannak vélte a vármegyék utolsó sarkalatos jogának, a tisztviselők választásának az eltörlését. A Lex Szapáryana néven elhíresült törvényjavaslat 281 paragrafusából csak az első kettő, a közigazgatás államosítását deklaráló formális szakasz kapta meg az országgyűlés jóváhagyását. Szapáry Gyula balsikerű kezdeményezése után ugyan történtek még kísérletek a vármegyei közigazgatás átalakítására, de ezek — eltekintve a közigazgatási bíróságok a Bánffy-kormányzat idején 1896-ban történt felállításától — nem váltottak ki olyan heves indulatokat a századfordulón, mint a korszak nagy vitái az egyházpolitikai törvényhozásról, a nemzetiségi kérdésről vagy a hadseregről.38 A közigazgatási reform kérdése az első világháború előtt került ismét a parlamenti viták homlokterébe. Tisza István második kormánya 1913-ban egy olyan, legalább ötven évre visszanyúló problémahalmazt örökölt meg a vármegyék kapcsán, amelyben az állandósult vita ellenére rendszerszintű változtatás évtizedek óta nem történt.39 Tisza István szerint a modern közigazgatás összeegyeztethetetlen az idehaza meghonosodott választásos rendszerrel, ezért a tisztviselők állami kinevezése mellett tört lándzsát szemben a megye autonómiáját, így a választás jogát védő municipalistákkal. A miniszterelnök szerint a magyar közigazgatás alacsony színvonala egyfelől a választásos rendszerből eredt, másfelől a vármegyei közgyűlések túlságosan nagy méretéből és nehézkes ügyviteli rendszeréből. Éppen ezért Tisza a területi közigazgatást teljes egészében a belügyminisztérium joghatósága alá kívánta szervezni, a megyei közgyűlést pedig meghagyta volna a vármegye azon érdemi jogkörrel nem bíró fórumának, ahol a helyi közvélemény megnyilvánulhat az általános és szimbolikus ügyekkel kapcsolatban. Tisza István a Magyar Figyelőben érvelt a reformok szükségessége mellett: „Ezelőtt húsz évvel mindenki megértnek tartotta a vármegyei közigazgatásnak a kinevezési rendszerre alapított reformját. Közben a „nemzeti ellenállás” okozta felfordulás ezt a kérdést is beledobta az általános fogalomzavar káoszába; a »nemzeti« kormány ráduplázott a maga üres tüntetésével a »Lex Szapáry« lyukas mogyorójára, s ezt az operettszerű törvényt éppen olyan bohózatba illő tüntetéssel eltörölte.”40 Tisza — Apponyihoz hasonlóan — képes volt reflektálni 37 Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Bp. 1976. 170— 172. 38 Kozári Monika: A dualista rendszer. Bp. 2005. 249-259. 39 Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a Tanácsrendszer létrejöttéig. Bp. 1976. 275—298. 40 Tisza István: Államosítás és önkormányzat. In: Tisza István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk. Tőkéczki László. Bp. 2003. 382-386.
