Századok – 2016
2016 / 5. szám - KÖZIGAZGATÁS-TÖRTÉNETI MŰHELYTANULMÁNYOK - Székely Tamás: A vármegyekérdés politikai nyelve a dualizmus korában
1274 SZÉKELY TAMÁS A cambridge-i eszmetörténeti iskola és a Koselleck-féle fogalomtörténet jelentősége A politikai nyelv vizsgálatának beemelése az eszmetörténet feladatai közé elsősorban a cambridge-i eszmetörténeti iskola néven elhíresült angolszász kutatói körnek köszönhető. Quentin Skinner, John Pocock, Richard Tuck és John Dunn már az 1970-es években rámutattak arra, hogy ahhoz, hogy történetileg helyesen értsük a régebbi korok politikai gondolkodóit és szereplőit, nem elég pusztán kijelentéseiket tanulmányoznunk. Meglátásuk szerint a nyelv minden egyes aktualizálása valamilyen egyedi szituációban, egyedi beszélő közvetítésével válik csak lehetségessé, tehát a politikai szereplők nyelvét sem lehet önmagában, külső kapcsolódási pontjaiktól függetlenül értelmezni.2 Ennek megfelelően a cambridge-i iskola tagjai egy adott forrás elemzése során elsősorban arra irányították figyelmüket, hogy ki használta a kérdéses fogalmakat és milyen „argumentativ szándékok” vezérelték annak a személynek a gondolkodását. Az igazi kérdés szerintük az, hogy milyen cselekvést hajtott végre a beszélő magával a megnyilatkozással. Ugyancsak fontosnak tartották annak a pozíciónak a meghatározását, amit a beszélő foglalt el, hiszen ez mutatja, hogy milyen fogadtatásra számított a közönségtől, amihez szólt. Ennek megválaszolásához a camhridge-iek megkülönböztették a nyelv két dimenzióját: a nyelv jelentését és a nyelv kifejezőerejét. Előbbi szerintük arról árulkodik, hogy „mit tesz a beszélő, amikor valamit mond”, utóbbi pedig arról, hogy „milyen eredményt ér el azzal, hogy valamit mond”.3 Természetesen a cambridge-i iskola egyes tagjai is megfogalmaztak egymásnak némileg ellentmondó tételeket. John Pocock szerint a klasszikus politikai eszmetörténet - nagy gondolkodók korszakos jelentőségű művei - helyett érdemesebb a politikai diskurzusra koncentrálni, hiszen nem annyira a szerzői szándék számít, hanem az adott kor általános politikai beszédmódja. John Dunn szerint ebben van igazság, de sem a fogalomtörténet, sem a beszédmódtörténet nem helyettesíti a politikaelmélet történetét, hiszen a történettudomány jogosultságát vizsgálati eredményeinek mai jelentősége adja. Richard Tuck arra hívta fel a figyelmet, hogy átfogó teoretizálás és módszertani viták helyett történeti mélyfúrásokra van szükség, szerinte csak részkutatások vezetnek el mélyebb eszmetörténeti felismerésekhez. Abban azért jobbára mind egyetértettek, hogy a politikai eszméket tanulmányozó kutatóknak nem csupán „szövegekre” vagy „eszmeegységekre” kell koncentrálniuk, hanem az adott korszak teljes politikai szókincsére.4 2 A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Szerk. Horkay Hörcher Ferenc. Pécs 1997. 287-293. 3 Uo. 294-297. 4 Uo. 298-305.
