Századok – 2016
2016 / 5. szám - A SZÁZADOK 150. ÉVFOLYAMÁT ÜNNEPELJÜK - Gyáni Gábor: Professzionalizáció és nemzeti öntudat
1110 GYÁNI GÁBOR egyetemi szintű történész kiképzést, ennek ellenére korán foglalkoztatni kezdték a történetírás szemléleti kérdései. Figyelmét nem csak a primer források felkutatása és tartalmi ismertetése kötötte le, de az is, hogy milyen értelmezési és fogalmi keretbe illesztve beszélhetők el a források történelem gyanánt. Az egyedüli Salamon Ferenc kivételével, aki azonban tüntetőén távol tartotta magát a Társulattól és magától a Századok tói is, ez teszi különösen feltűnővé Pauler historikusi arcélét. Hiszen a tisztán forráskutató történész akkor uralkodó pozitivista ideálja nem igazán engedte, hogy másféle történetírói elvi megfontolások is érvényre jussanak, mint amik arról szólnak, hogy hol milyen hiteles adatokra lelhetnek a történészek a múltra vonatkozóan. Ez a beállítottság olvasható ki gr. Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat első elnökének a tudományos történetírás mibenlétéről szóló előadásából is. Mikó sem jutott tovább annak megállapításánál, hogy a valóban tudományos történetírás egyenértékű a dilettáns történetbúvárkodás visszaszorításával. „Első teendőnk, hagyományaink körül: a mondái elemet határozottan a költészet terére utalnunk. A történetírás építsen positiv alapokon. Kútfőinket szigorúan meg kell bírálnunk. A mi írva van, történész előtt nem mind hiteles; hitelességét ki kell mutatni. A történetírók közül meg kell különböztetnünk azokat, a kik hiteles adatokból, törvényekből, oklevelekből — és ismét a kik hallomás után dolgoztak; az előbbiek teljes figyelmet érdemelnek; utóbbiak óvatosan használandók, valamint a compilatorok is, kik mesét valóval, igazat regényessel, tényeket koholmánnyal, kutfőidézés, bizonyítás, bírálat és meggyőződés nélkül összevegyítenek. A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki.”23 Az idézett utolsó mondat kommentálására később még visszatérünk. A magyar történetírás előtt tornyosuló feladatok meghatározásának idézett megfogalmazása a faktografikus történetírás krédóját visszhangozza, amihez semmilyen más történetszemléleti megfontolás sem társul. Ez pedig többé-kevésbé annak a „realista” történetfelfogásnak felel meg, ami a századközép magyar történetírásának, e történetírás legjavának a jellemző jegye volt.24 A Századok és a Társulat által közösen reprezentált korabeli magyar történetírás nem igazán vett tudomást a történelem kutatásának és magának a történetírásnak az ezen túli intellektuális gondjairól. Legalábbis erre következtethetünk az elvi és historiográfiai reflexiók majdnem teljes hiányából. 1875-ig kell várni arra, hogy egyvalaki, Wertheimer Ede közzétegyen (a Századok hasábjain) egy Leopold von Ranke-ról szóló „Tanulmány”-t, hogy megtörje végre a hallgatás csendjét. Wertheimer is úgy tesz azonban, mintha csupa felesleges dolgot művelne, így kezdi ugyanis írását. „Ki ne ismerné Ranket, ha a történész nevére csak legkisebb igényt is tart? Ki ne állana szellemének varázsa alatt, 23 Gr. Mikó Imre elnöki beszéde a Történelmi Társulat 1867. július 2-diki választmányi ülésén. Századok 1. (1867) 14. 24 R. Várkonyi Agnes: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. A pozitivizmus gyökerei és kibontakozása Magyarországon 1830-1860. Bp. 1973. II. 423-456.
