Századok – 2016
2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Ferenc: A fejedelmi gyász trilógiája. Három tanulmánykötet a kora újkori uralkodói temetésekről
apátsági templom kriptájában egy impozáns uralkodói nekropoliszt hoztak létre (St. Knöll). A porosz királyság esetében szintén megfigyelhető a nagyhatalmi ambícióhoz igazodó síremlék állítási változások. A Hohenzollern-dinasztia egyszerűségre törekvő síremlékei 1700 után nagyszabású és díszes szarkofágok formájában jelezték egy új európai nagyhatalom megjelenését (M. Engel). A Habsburgok síremlékeiről két tanulmányban is megemlékeztek e kötetben. Az első tanulmány szerzője (I. Schemper-Sparholz) a császárnék és az özvegyek síremlékeit elemezte. A középkor végén megfigyelhető dupla fekvő síremlékek a „Tu felix Austria nube!” elvének kőbezárt emlékeiként őrzik a Habsburgok európai szövetségi politikájának emlékét. A császárok bécsi kapucinusok kriptájában való temetkezése a császári udvar Bécsbe való visszaköltözésével függött össze a 17. század elején, elsősorban Ausztriai Anna spanyol infánsnő kezdeményezésére. Az ehhez kapcsolódó következő tanulmányban megismerkedhetünk Lotaringiai I. Ferenc és Mária Terézia itt található szarkofágjának fontos politikai üzenetet tartalmazó jellegzetességeivel is (W. Telesko). Az utolsó tanulmányban a 18. századi dán Glücksburg-dinasztia roskilde-i katedrálisban található kriptájában nyugvó uralkodók síremlékein szintén az abszolút monarchia hatalmi kisugárzása figyelhető meg (K. Kryger). A dinasztiák síremlékei után, a következő részben a korabeli választott uralkodók síremlék építési gyakorlatát vették górcső alá a tanulmányok szerzői. A velencei dózsék monumentális és túldíszített síremlékei — a Velencei Köztársaság hanyatlása ellenére — európai viszonylatban is kiemelkedőek voltak (B. Paul). A pápák kora újkori síremlékműveinek vizsgálata során a korabeli janzenista-jezsuita viták érdekes lenyomatát lehet felfedezni, mivel a márványba vésett és díszesen aranyozott műremekek a művészeti célokon túl a pénz és hatalom antijanzenista programját demonstrálták (M. Papenheim). A kora újkori Európa legnagyobb választott uralkodóval rendelkező monarchiája a lengyel nemesi köztársaság volt, így a lengyel királyok krakkói Wawelban található síremlékeinek bemutatása méltán kapott jelentős helyet a kötetben (K. Kuczman és A. Witko). A magyar vonatkozásokban is bővelkedő tanulmány részletesen beszámol a lengyel királyi síremlékek európai trendeket követő változásairól és rámutat arra a fontos folyamatra is, amelynek révén a királyi sírboltból a kora újkor után nemzeti emlékhely vált. A kötet harmadik része a kissé provokatív „Milyen síija legyen a francia királynak?” címet viseli. Itt elsősorban a Valois- és a Bourbon-dinasztiák közötti átmeneti változásokat és a francia monarchia nagyhatalmi reprezentációjának európai modelljét kívánta bemutatni a három szerző tanulmánya. Az első tanulmányban a szerző (C. Mazel) a Valois uralkodók kettős temetkezési emlékműveit, vagyis a holttestek Saint-Denis-ben található apátságban lévő síremlékeit, illetve a szívük különböző templomokban található emlékhelyeit, valamint azok változásait mutatja be. A következő írásban viszont éppen azt elemzi meggyőzően a szerző (J.-M. Le Gall), hogy a Valois uralkodók által teremtett monumentális síremlékek után a Bourbonok miért törekedhettek a nemes egyszerűségre. A harmadik részt záró tanulmányában a kötetet is szerkesztő Gérard Sabatier más szempontok — például pénzügyi, politikai, esztétikai és vallási okok — mellett, a saintdenis-i apátságban meglévő síremlékek mellett újabb emlékművek építésének lehetetlensége alapján próbál meg választ adni a Bourbon-ház minimalista síremlékre való törekvéseire. A negyedik részben a kevésbé maradandó temetkezési műemlékről, díszes ravatalokról és az azokhoz kapcsolódó ceremóniákról volt szó. Az első dolgozat szerzőpárosa (M. A. Allo-Manero és J. F. Esteban Lorente) a kora újkori spanyol királyi temetések ravatalainak szimbolikus építményeit és azok jellegzetes dekorációit mutatja be. Ezután a spanyol uralkodókat (1559-1611) búcsúztató hasonló, reprezentációs milánói építményekkel és ceremóniákkal ismerkedhetünk meg Franca Varallo tanulmányában. A harmadik tanulmány szerzője (B. Boggild-Johannsen) a dán királynék uralkodói gyászszertartások szervezésében játszott szerepét, valamint végső búcsúztatásuk udvari szervezését tárgyalja. Az utolsó írás szerzője (J. de La Gorce) a temetési ceremóniák lebonyolítását végző udvari intézmény — a Menus Plaisirs — vezetője, Antoine-Angélique Levesque (1709-1767) által 1752-ben összeállított ceremóniakönyv uralkodói temetésekre vonatkozó részeiben vizsgálja a különféle európai modellek hatását. A trilógia második kötetének alapos és átfogó tanulmányait minden esetben részletes bibliográfiával és gyakran igen gazdag illusztrációs melléklettel látták el a szerzők. A könyv végén egy hasznos glosszárium és a nélkülözhetetlen index is megtalálható. A munka elolvasása után azonban túlzás lenne azt állítani, hogy a szerkesztők teljességre való törekvése minden esetben érvényesült. Sajnos még az igen gazdagon reprezentált nyugat-európai körkép is töredékesre sikerült. Hiányoznak olyan meghatározó uralkodóházak síremlékhelyeinek bemutatásai, mint például az angol, a svéd vagy a portugál királyoké. Néhány olyan híres hercegi temetkezési emlékhelyet is fontos lett volna 1088 TÖRTÉNETI IRODALOM
