Századok – 2016

2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Szabolcs: Sz. Simon Éva: A hódoltságon kívüli "hódoltság". Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében

ban nem rendelkeztek elegendő információval. Emiatt a mezővárosokra a dikális összeírások — nem meglepő módon — jóval megbízhatóbbak. A falvak és puszták esetében a könyvben számos új megállapítás szerepel, és a kérdés fon­tossága megérdemli, hogy hosszabban körüljárjuk. A török kor megítélésének legnagyobb problé­mája a pusztulás mértékének megállapítása. Simon Éva elsőként abból a régóta ismert tapaszta­latból indul ki, hogy a keresztény és a török adóösszeírásokban eltérő számú település más-más minőségben kerül feljegyzésre, a defterekben sokszor a nevek és portaszámok is szerepelnek olyan helyeken, amelyeket a magyar dokumentum egy judicatus (uradalmi körzet) részeként kü­lön nem is említ. Tetézi a problémát, hogy a különböző összeírások teljesen ellentmondó adatokat tartalmaznak az egyes falvak teherbíró képességéről, így e tekintetben az összehasonlító vizsgálat nem visz közelebb a hódoltság határán fekvő népesség erejének felbecsülésében. Az bizonyos, hogy az oszmán iratok még ezen a félig-meddig hódolt vidéken is pontosabbak, és ezek alapján az eddig becsültnél több falut gyaníthatunk a vizsgált területen. A defterből az is kiderül, hogy a megszállók az általuk jól ismert, azaz gyakran megszáguldott falvakról rendelkeztek alaposabb is­merettel, így ezek térképre vitelével a portyák útvonalai és célterületei is kirajzolódnak. A szerző Háshágyi Imre zalai alispán birtokainak példáján egy újabb fontos dologra hívja fel a figyelmet, ugyanis az 1577-ben Söjtörön meggyilkolt nemes birtokait annyira részletesen je­gyezték fel, hogy a gyanú szerint az új modus vivendi érdekében a birtokos a védelemért már ko­rábban átadta némely birtokjogát egy bizonyos Naszúh szpáhinak, akit egyedüliként említett név szerint az 1579. évi összeírás. Még sok ilyen adatra lenne szükség, hogy ebből a hódoltsági kisne­­mesek és a megszállók között kialakuló viszony valamilyen rendszerét lássuk, ám az ügy a túlélés egyik félig-meddig lehetséges útvonalát tárja elénk. A könyv több régóta fennálló terminológiai kérdésben is megoldási javaslatot kínál, így pél­dául a Szakály Ferenc által bevezetett „hódoltsági peremvidék” kapcsán, amelyen ő a magyar végvárvonal mögött az oszmánoknak (is) adózó területsávot értette. A kérdés jelentősége abban rejlik, hogy ez alapján tudjuk meghatározni a hódoltság határát is. Ugyanis 1566 után az Oszmán Birodalom a katonai helyett inkább adminisztratív eszközökkel igyekezett folytatni a hódítást, és abban bízott, hogy a keresztény végvárak mögötti falvakkal dotált szpáhik majd elvégzik az adóz­tatással együtt a terület meghódítását is. A Habsburg kormányzat érthető okokból ezt nem fogad­ta el, így ezeket a területeket soha nem sikerült teljesen bekebelezni, bár az adóra kényszerítés a kortársak számára egyet jelentett a hódoltatással. Nem véletlen, hogy az 1570-es években a ma­gyar országgyűlés egyre szigorúbban tiltotta az önkéntes alávetést és keményen megtorolták, ha egyes falvak mégis úgy döntöttek, hogy beíratják magukat a török adókönyvbe. Ezzel együtt Si­mon Éva szerint a hódoltság és a peremvidék szétválasztása indokolt, ugyanis — ellenkező oldal­ról nézve — „a határvidéki szandzsákok szerkezete eltért a törzsterületek közigazgatásától”, és a sokszor egy-egy keresztény végvári központtal kialakított körzetek (lásd kanizsai náhije) területén a kivetett adót átalányban számolták el, és mindvégig feltűnően sok az adóztathatatlan deserta hely. A pusztulás mértékének megállapításához eddig a különböző összeírások számítottak a leg­főbb forrásnak, amelyekben az egyes települések mellett egyre gyakrabban tűntek fel a különböző pusztulást jelentő jelzők: deserta, combusta, penitus combusta stb. Ezeket eddig a magyar szakiro­dalom jobbára szinonimaként kezelte, ám Simon Éva szerint eltérő terminológia rejlik az elneve­zések mögött. A jelzők lényege, hogy az adott faluból nem lehet adót behajtani, ám az nem derült ki, hogy lakossággal számolhatunk-e ezeken a helyeken. Az 1579. évi defter alapján kijelenthető, hogy a török terminológia szerint „róják nélküli”, a törzsterületen valóban lakatlant jelentő foga­lom a kanizsai náhijében valójában az adóztatás számára ismeretlen, elérhetetlen, de meghódíta­ni vágyott, úgynevezett „oszmán igényterület” falvaira vonatkozik, amelyek elkülönülnek a hó­­doltatott peremvidéktől. A disszertáció egyik legfontosabb megállapítása így lehetővé teszi, hogy a defterek által behatárolt területen belül egy belső vonalat húzhassunk az oszmán adóztatás pil­lanatnyi határán. További distinkcióra ad alkalmat a „becslés szerint összeírt” települések fogalmi tisztázása, amely mögött a szerző szerint a ténylegesen elpusztított falvak szerepeltek, melyek la­kosai ideiglenesen elmenekültek, így adózás tekintetében ezek is az igényterületek közé tartoz­tak. Harmadikként pedig a mezraa néven emlegetett pusztákra kapunk egy megoldási javaslatot, mely szerint ezek olyan pusztafalvak, melyek határait a szomszédos közösségek művelés alá vonták. Mindez átvezet bennünket a már említett latin deserta kifejezéshez, amely az 1570-es évek Zala megyéjében az ideiglenesen elhagyott falvakat, de még inkább a szegénységük miatt adózni nem képes faluközösségeket jelentette. Ehhez képest a combusta, azaz felégetett arra vonatko­TÖRTÉNETI IRODALOM 1071

Next

/
Thumbnails
Contents