Századok – 2016

2016 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Varga Szabolcs: Sz. Simon Éva: A hódoltságon kívüli "hódoltság". Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében

pusztulás és a háborús helyzet következtében sok tekintetben rosszabbá vált. A negatív mérlegen éppen az oszmán közigazgatás által termelt új iratok javítanak lényegesen, amelyek éppen a keresztény források által homályban hagyott 16. század középső harmadában a leginkább informatívak, ám feltárásukhoz, elolvasásukhoz és értelmezésükhöz különleges adottságok szükségesek.

Simon Éva könyvének második fejezetéből pontos képet kapunk a különböző oszmán összeírások, mufasszal-defterek, tímár-defterek, tímár-rúznámcsék és dzsizje-defterek irattani sajátosságairól, tartalmáról és forrásértékéről. Bár a téma minden bizonnyal szóba kerül a levéltáros és történész képzés alapstúdiumain, ennek ellenére nem felesleges az ismétlés, hiszen fontos tisztában lenni azzal, hogy mit is jelentenek az egyes kötetekbe bejegyzett adatok. A szövegből megtudjuk, hogy még több nemzedéknyi munka tornyosul a hazai oszmanisták előtt, hiszen forráskötetek tömegei várnak arra, hogy szakértő módon megszólaltassák őket, és — bár ez nem kerül kimondásra — a magyarországi hódoltság etnikai, demográfiai stb. viszonyaira valószínűleg ezekből remélhetünk a jövőben a legtöbb újdonságot. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha az oszmán források verifikálásához keresztény kontrollforrásokra van szükség. A magyar közigazgatás tagjai által készített adóösszeírások, dézsmajegyzékek és urbáriumok jellegzetességeiről szintén egy korrekt áttekintést kapunk Maksay Ferenc, Ila Bálint és mások munkáinak említésével, így ez a fejezet egy egyetemi gyorstalpalóval is felér, amelyet minden szakdolgozó segédletként kezelhet egy-egy forrás értelmezéséhez.

A magyar történésztársadalom sok esetben nehezen találja meg az arany középutat a hagyományos forrásközlés és a sokszor felesleges újításként kezelt módszertani „izmusok” között, pedig számtalan konkrét esettanulmány bizonyítja, hogy szükség van a források különleges megszólaltatásának módszertanára, mert különben vagy nem tudjuk kiaknázni az adatokban rejlő lehetőségeket, vagy rossz következtetésekre jutunk. Ennek tökéletes bizonyítéka a 16. századi Zala megyére vonatkozó oszmán és — a jobb híján — kereszténynek nevezett források összevetése, hiszen egy tahrir-defter és egy dikális összeírás korántsem feleltethető meg egymásnak tökéletesen, kezdve azzal, hogy a régi és az új közigazgatási határok sem esnek egybe, így bizony első látásra az „alma és a körte” komparatisztikai vizsgálatának megoldhatatlanságával állunk szemben. Simon Éva könyvének egyik legfontosabb hozadéka, hogy szembenézett a tartalmi összehasonlítás problémáival, és ezt evidenciaként kezelve elemezte a forrásait.

Az első problémát rögtön a területi kiterjedés és névhasználat jelentette, hiszen a történeti Zala megye határai nem estek egybe a szigetvári szandzsákon belül létrehozott kanizsai náhije kiterjedésével, ugyanis utóbbihoz az 1579. évi — a kötetben közölt — összeírás szerint a zalai és szomszédos somogyi területeken túl Vas, Sopron és egy település erejéig még Pozsony megyei falvak is tartoztak. A helyzetet bonyolította, hogy még az 1570-es években is számos átszervezést ért meg a helyi közigazgatás, melynek során Zala megye északi részei a székesfehérvári szandzsák valós, illetve igényterületeként kerültek összeírásra, Kanizsa környéke Szigetvárhoz, az e körüli falvak pedig Pécshez adóztak. Mindezt úgy, hogy 1568-ban más oszmán forrásokban már egyértelműen kanizsai náhijét említettek, azaz feltételezhetően már Szigetvár 1566. évi elfoglalásával egyidejűleg felbukkant egy önálló körzet megszervezésének gondolata, ám ennek gyakorlati megvalósítása egészen 1579-ig váratott magára. Emiatt a szerző némileg önkényesen 1570 előtt „korai kanizsai náhije”, 1570-1579 között „kanizsai náhije-csíra”, majd ezt követően „kanizsai náhije” elnevezést használ. Ez jól jelzi, hogy mennyire nehéz a valós közigazgatási változásokat, amelyek mögött rengeteg emberi tényező áll, rendszer szintjén bármilyen logika alapján összerendezni, és ezekből sémákat gyártani. A történelmi elméleteknek az emberi tettekből fakadó esetlegessége mindvégig meghódíthatatlan gátját fogja állni, és az oszmán megszállás folyamata valamint a közigazgatás kialakítása mögött minden bizonnyal soha nem lehet majd megtalálni egy teljesen koherens belső logikát. Lezárva ezt a gondolati egységet, a könyv egyik fontos megállapítása, hogy nem lehet összehasonlítani két (keresztény és oszmán) közigazgatást teljes mértékben, mert a határok nem esnek egybe, csupán a mindkét körzet által magában foglalt területre terjedhet ki a vizsgálat.

A szerző kitér a dikális összeírásokban és a defterekben szereplő települések kategóriáiban rejlő problémákra is. Az látszik, hogy a Zala megyében a késő középkorban ismert huszonnégy mezőváros közül többet hiába keresünk a 16. századi forrásokban, és ez nem írható csupán a pusztulás számlájára. A tahrir-defter tizenhét várost említ, ám ezek közül nyolc a történeti Zala megyén kívül esik, így itt csak kilenc települést illettek város elnevezéssel, a dikális összeírásokkal azonban mindössze három hely (Alsólendva, Szemenye és Egerszeg) egyezik. A szerző szerint a defterek tanúk beszámolói alapján készültek, így a jegyzékükből kimaradó oppidumokról valójá-1070 TÖRTÉNETI IRODALOM