Századok – 2016
2016 / 4. szám - MŰHELY - Kisteleki Károly: Alárendeltség vagy önállóság? Adalékok jogi nézőpontból az Erdélyi Fejedelemség önálló államiságának kérdéséhez
ALÁRENDELTSÉG VAGY ÖNÁLLÓSÁG 1037 A korporációs elmélet részét képezte a „lex regia” elv40, amelyet a római jog elveinek térhódítása következtében 1200 táján már úgy értelmeztek, hogy a nép nem minden hatalmát adta át a császárnak, hanem valamit megtartott abból, összefüggésben azzal, hogy a társadalmi elit tagjai ebben az időben erősebb pozícióba kerültek. A XIII. századra tehát már többségi nézetté vált, hogy a „nép” nemcsak elvi, történeti forrása a hatalomnak, hanem abból a gyakorlatban is jogosult részesedni. Ennek a hatalomból való tényleges részesülésnek a megvalósulási területe a korporációs szerveződés legmagasabb szintje, a tartományi, ill. az országos rendi gyűlés lett. Ezzel minőségileg más szintre lépett a korporációs organizáció, az egész királyságot érintő közügyekben követelt magának tanácskozási és döntési jogot.41 42 A rendi gyűlések működésének közös jellemzője, hogy ott de facto megoszlik a hatalomgyakorlás az uralkodó és a rendek közt a communis consensus alapján, melyet alátámasztottak egy római jogból származó elvvel: „ami mindenkit érint, azt mindenkinek jóvá kell hagynia” (Quod omnes tangit, ab omnibus approbetur).*2 Mindez rendi dualizmust eredményezett, ahol az uralkodó és a rendek két különálló, kölcsönösen elismert közjogi személyiséget képeztek. A rendi testületek ebben a relációban „a királyság egész testét” képvisel40 Stein szerint a Digestában Ulpianus (D.1.4.1.) a császár törvényalkotó jogkörét onnan eredezteti, hogy a császárokra uralkodásuk kezdetén a nép formálisan a lex de imperio vagy lex regia által átruházza azt a jogkört, amivel az uralkodó országa jóléte érdekében mindent megtehet. Iulianus egyik szövegében (D. 1.3.32) úgy ír, hogy a törvényalkotás és a szokásjog is a nép jóváhagyásának köszönheti tekintélyét. Ezen felül II. Theodosius egy 429-es rendelete (C.l.14.4; lex Digna vox) kimondja, hogy császárnak el kell ismernie, hogy tekintélye a törvényen alapszik, és az a császári tekintély jele, ha aláveti magát a törvényeknek. Stein, Peter. A római jog Európa történetében. Bp. 2005. 81. A lex regia megítélésével kapcsolatban a történészek két pártra szakadnak. Az egyik irányzat a lex regiát a köztársaságból a császárságba való átmenetet ex post facto igazoló jogi konstrukciónak tartja, aminek rendeltetése a császári hatalom legitimációja (például. Ulmann, Walter: Law and Politics int he Middle Ages: An Introduction to the Sources of Medieval Political Ideas. London 1975. 56..; Lucrezi, F.: Leges super principem: la „monarcha constituzionale” di Vespasiano. Napoli 1982. 178.). A másik felfogás szerint a lex regia nem más, mint leges de imperio, amellyel a római népgyűlés a császároknak uralkodásuk kezdetén adta a kezükbe a hatalmat (például Mommsen, Theodor: Römisches Staatsrecht. Leipzig 1887. II. 2., 876—879.). Ahogy Canning megjegyzi, ezzel az utóbbi értelmezéssel csupán az a gond, hogy csak egyetlen leges de imperio maradt fenn, Vespasianus császáré, s annak szövege nem a lex regia tartalmát jeleníti meg, vagyis nem általános érvényű hatalomátruházást ad, hanem konkrét jogkörök és kiváltságok átszállásáról rendelkezik. Canning szerint az tűnik a lex regia legbiztosabb értelmezésének, hogy az valójában egy késó'i és klasszikus jogi konstrukció volt, amelyet Justinianus úgy fogadott el, mintha az már eredetileg is törvény lett volna. Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története. 300-1450. Bp. 2002. 24-25. 41 Sashalmi E.: Államfejló'dés i. m. 54. 42 Ez a mondat szállóigévé vált a korszak rendi államaiban só't, 1295-ben I. Edward kancelláriája egyenesen belefoglalta a parlament összehívását elrendelő' királyi parancsba. Stubbs szerint ezzel az aktussal a nevezett formula puszta jogi irányelvből nagy jelentőségű alapelvvé vált. Sashalmi E.: Államfejlődés i. m. 57. Stein az elv eredetét tekintve elmondja, hogy a mondat eredetileg egy olyan iustinianusi konstitúció részét képezte, mely arról szólt, hogy azon esetben, ha több személy gyakorol gyámságot egy gyámolt felett, a gyámolt vagyonának közös kezelése csak az összes fél hozzájárulásával szűnhet meg (Cod. 5, 59, 5, 2). A „Qoud omnes...” kezdetű tétel a kánonjog „Liber Sextus”(1298) elnevezésű gyűjteményében szerepelt és vált közkinccsé. Stein P.: A római jog i. m. 2005. 70.
