Századok – 2015
2015 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ligeti Dávid: Hajdu Tibor - Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918.
mények — döntően a Német Birodalom kimerülése végett — csak egy külső, elháríthatatlan nemezisként befolyásolták a Monarchia háborúját. A fejezet egyik adóssága, hogy viszonylag felületesen mutatja be a keleti front eseményeit, miközben ebben az időszakban négy nagy offenzívára is sor került, amelyek döntő módon befolyásolták a Monarchia - és így a régi Magyarország mozgásterét is. Tekintettel arra, hogy a nyugati front vonatkozásában még magyarul is jóval terjedelmesebb szakirodalom olvasható, továbbá — ahogy erre Pollmann Ferenc több ízben is rámutatott, sőt e problémát a kötetben is érzékelte (101.) — még az iskolai tananyagban is egyértelmű primátust élvez a belgiumi-franciaországi hadszíntér, mindenképpen átgondolandó lenne a nyugati front történéseinek tömörebb bemutatása, és a keleti front eseményeinek részletesebb prezentálása. Erre a legjobb példát éppen ez a fejezet szolgáltatja, amely során Pollmann megközelítően akkora terjedelmet szentelt a nyugati küzdelmeknek, mint az Oroszország elleni háborúnak. A harmadik fejezet az 1915 — a sikerek éve címet viseli. Pollmann a központi hatalmak (és így a „régi Magyarország”) sikereit tényszerűen, de tömören mutatja be, kifogásolható azonban, hogy az ezekben játszott magyar szerep értékelése némileg háttérben marad. Jó példa erre a tarnów-gorlicei áttörés, vagy a kárpáti téli csata esete, amelyet már a kortársak is joggal hasonlítottak a verduni vérszivattyúhoz, hiszen a veszteségek mértéke nem maradt el a franciaországi vérfürdő mögött, mi több, a szemben álló hadseregek a háború egyik legmostohább időjárási körülményei között harcoltak. Miközben a nyugati antant hatalmak esetében ezek a felőrlő csaták a nemzeti mitológia részévé váltak, addig hazánk esetében ez messze nem mondható el. A negyedik fejezet az 1916 - a reménytelen patthelyzet éve címet viseli, amely részletesen foglalkozik a Monarchia négy frontján vívott elkeseredett harcokról. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a románok erdélyi betörését taglaló alfejezet csak lakonikusan foglalkozik a román királyi hadsereg által elkövetett atrocitásokkal; „a csak másfél hónapig tartó román betörés óriási anyagi károkat okozott Erdélyben” (224.) téma talán részletesebb kifejtést érdemelt volna. Az ötödik fejezet „1917 - a reménység és az elhalasztott lehetőségek éve”, már markánsabban és hosszabban foglalkozik a belpolitikai kérdésekkel az előző fejezetekhez képest. Jóllehet Hajdú igyekezett elszakadni a magyar historiográfia egyik régi problémájától, amely túlságosan 1918-1919 optikájából vizsgálja a világháború politikai eseményeit, de ezt csak részben sikerült megvalósítania. A felhasznált források válogatása némileg egyoldalú, túlságosan markáns az októbrista felkelés gyökereit, hátterét kívánják megvilágítani, amely természetesen védhető narratíva, ám a „régi Magyarország” utolsó háborúja témájához mégis túlságosan szűk. A kötetben például tekintélyes számú — közel húsz — jegyzetben hivatkozik „A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumainak IV A-B; V kötetére (Budapest, 1969.) A sajtó anyagainak felhasználása során is feltűnő a baloldali médiumok döntő súlya. A kötet utolsó fejezete az 1918 - az utolsó háborús év címet viseli, amelyben Hajdú és Pollmann sikerrel zárják le a háború eseményeinek narrációját. A recenzens meglátása szerint ebben a fejezetben sikerült a legjobban a hadszínterek „súlya” közötti mérlegelés, és egyértelműen jó döntés a balkáni hadszíntér 1918. évi történéseinek részletes bemutatása. E fejezet mintegy kétharmada már a belpolitikai eseményekkel foglalkozik; a kötet végén azonban igencsak hiányzik egy epilógus, vagyis egy olyan zárófejezet, amely kvázi hidat képezne a magyar történettudományban túlságosan szétválasztott világháború, valamint az 1918-19. évi forradalmak között. Szintén megkerülhetetlennek tartom, hogy valamiképpen Trianonról is szó essék ebben a kötetben, mivel a „régi Magyarország” utolsó háborúját nem a padovai és belgrádi fegyverszünet zárta le végérvényesen, hanem a békeszerződés. A következőkben néhány vitatható állítást idéznénk; tesszük ezt annak reményében, hogy a második kiadás során ezeket át lehet gondolni. Miközben Hajdú azt írja, hogy „Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent a központi hatalmaknak (136.), addig Pollmann — helyesen — megállapítja, hogy „Németország abban az időben [1915-ben] mégnem állt hadiállapotban Olaszországgal” (197.), hiszen ez valójában csak 1916-ban történt meg. Jó lenne tudni, mi alapján állítják a szerzők, hogy „negyedmilliós román sereg” támadt Erdélyre 1916-ban (223.), miközben a 600 ezer főt számláló 4 román hadseregből három nyugati irányban támadott. (Megjegyzendő, hogy két oldallal később már 369 ezer emberről olvashatunk). Wilson nem [1917.] április 2-án nyilváníthatta ki, hogy az „USA hadban áll Németországgal”, pusztán a két Ház összevont ülésén erre kérte a képviselők és szenátorok felhatalmazását, így az Egyesült Államok április 6-án nyilvánította ki a hadiállapotot Németországgal (241.) A jegyzetapparátusban néhány régebbi levéltári jelzetet kellene aktualizálni pl. a MÓL (243.), „Szolnok megye levéltára” (322.) Az írek nem vívták ki a háború végére függetlenségüket (250.) Szintén átgondolásra érdemes Hajdú azon állítása, 1050 TÖRTÉNETI IRODALOM
