Századok – 2015
2015 / 3. szám - KRÓNIKA - Horn Ildikó: R. Várkonyi Ágnes (1928. II. 9. - 2014. XII. 13.)
KRONIKA 793 júk mellett emlékezetesek voltak a sorozatai is, mint például a Rákóczi városai vagy A történész századfordulói. A szerkesztők szívesen dolgoztak vele színesen előadott gondolatai és „mikrofon-kész” megfogalmazásai miatt, 2004-ben pedig megkapta a Magyar Rádió nívódíját. Igazi közegének az ismeretterjesztésben is az írott szó bizonyult. Legismertebb művei az 1968 és 2002 között több kiadást megért, fiataloknak szóló könyvei. A Két pogány közt, az így élt Vak Bottyán, a Buda visszavívása, A fejedelem gyerekkora, A kuruc kor hősei és A megújulások kora kötetein gyermekek generációi nőttek fel. A történelem iránt érdeklődő idősebb korosztályoknak pedig rendszeresen publikált az Elet és Tudomány, a História és a Rubicon lapjain. Természettudományos érdeklődésének és olvasottságának köszönhetően a reálos beállítottságúakat is elérte, de eleven hasonlatai, kifejező szóképei és metaforái révén a kevésbé képzett hallgatói és olvasói is könnyen követni tudták érvelését. 1997-ben tudománynépszerűsítő tevékenységét „Az év ismeretterjesztő tudósa” díjjal ismerték el és — Simonyi Károly után másodikként — csillagot neveztek el róla az Orion-csillagképben. Egy valami nem fért be ebbe a sokrétű, gazdag pályafutásba: az aktív politizálás. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az 1990-es években voltak olyan hangok, amelyek a nevét az előző korszak politikai rendszerével próbálták egybemosni, sikeres pályája, valamint Andics Erzsébet korábbi pártfogása és a Köpeczi Bélával való társszerzői kapcsolata miatt. Valójában soha nem volt semmilyen pártnak sem a tagja, polgári családból származott és ennek megfelelő értékrendet vallott. Ha Andics Erzsébet, valamilyen, számunkra már ismeretlen oknál fogva nem karolja fel, mint szorgalmas és nagy munkabírású fiatal történészt, akkor Várkonyi Ágnes biztosan nem maradhatott volna a pályán, hiszen öccse, József, 1952 és 1956 között, az egyetemi jogász-per elítéltjeként börtönben ült. A politika a rendszerváltás után sem vonzotta, bár tanszéki munkatársai közül Für Lajos honvédelmi miniszter, Granasztói György nagykövet, később pedig tanítványa, Hiller István oktatási és kulturális miniszter, míg Giró-Szász András kormányszóvivő, majd államtitkár lett. Ugyanakkor, mint gondolkodó és cselekvő értelmiségi, folyamatosan hallatta hangját. Interjúiban, esszéiben mindig hangoztatta a bölcsészet, azon belül a történettudomány szerepét és felelősségét, az „értelem bátorságának” fontosságát. Végigtekintve ezen a számos elismeréssel díjazott, könyvtárpolcokat és kötelező olvasmánylistákat megtöltő munkásságon, azt sajnálom, hogy a műveit forgató következő generációk személyesen már nem ismerhetik meg szeretetteljes, vonzó lényét, lebilincselő, ugyanakkor inspiráló szellemiségét. Noha a munka létforma volt számára és kitöltötte a mindennapjait, egyáltalán nem volt szakbarbár. A történelmen belül minden korszak érdekelte, utolsó éveiben elsősorban az általa is megélt világháború irodalmát követte. Nyitott volt más tudományágak új eredményeire is, különösen az agykutatás izgatta. A magyar népdalok és a klasszikus zene rajongója, rendszeres koncertlátogató volt, családi körben maga is zenélt. Amíg tehette, élete szerves részét képezte az úszás, a sok kirándulás. Szenvedéllyel kertészkedett, szerette a kreatív, kézügyességet
