Századok – 2015
2015 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Deák Ágnes: Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848-1867
TÖRTÉNETI IRODALOM 771 szágos Gazdasági Egyesületnek korábban folyósított hitel visszafizetésének elengedése, állami ösztöndíj fiatal magyar festőknek és szobrászoknak, a Magyar Tudományos Akadémia újjáalakulásának lezárása, a Bazilika építésének elősegítése), azaz „könnyítésekkel és kedvezésekkel”, valamint kegyelmi aktusokkal (a politikai bűntettekért kimondott vagyonelkobzások elengedésével, a politikai menekültek hazatérésének engedélyezésével) kívánt a birodalmi kormányról kedvezőbb képet kialakítani Magyarországon. Mindeközben a magyarországi protestáns egyházak helyzetének 1857 végén, 1858 elején tárgyalt rendezési javaslatai, melyek az 1859. szeptember 1-jén kibocsátott Protestáns Pátens előmunkálatait képezték, az összes „könnyítés és kedvezés” kis pozitívumait is semmivé tették. A békülékeny gesztusok tárgyalásával párhuzamosan folyt tovább Magyarországnak a birodalomba való szoros integrálása jegyében az ausztriai szabályozás Magyarországra való kiteijesztése a legkülönfélébb területeken (jegyzőségekre vonatkozó törvény, erdőtörvény, bélyeg- és adószabályok). A jegyzőkönyvek elénk tárják a „tiszta monarchia”, azaz a neoabszolutizmus kormányzatának rutinját: Mindenekelőtt látleletet adnak a miniszteri konferencia 1852-ben bekövetkezett jelentőségvesztésének tartósságáról: a tárgyalt közel egy év során számos alkalommal tárgyalnak a miniszterek normatív uralkodói vagy miniszteri szabályozásokról, nagyobb jelentőségű uralkodói vagy miniszteri egyedi rendelkezésről (tudva, az ügy az uralkodói döntés előtt még a birodalmi tanács plénuma elé kerül, mely igen sokszor felülvizsgálni javasolja a miniszterek többségi javaslatait), de erőik javát az egyes miniszterek közötti nézeteltérésekben való állásfoglalások töltik ki eseti, jelentékenynek csak nehezen nevezhető ügyekben. Igen árulkodó, hogy az uralkodó figyelmére méltán a leginkább számot tartó magyarországi protestáns ügyekben — ahogy erre Maifér a bevezetőben rámutat — szigorú értelemben véve nem is a miniszteri konferencia tárgyalt (bár az e kérdést vitató ülések jegyzőkönyveit, szerencsénkre, a miniszteri konferencia jegyzőkönyvei közé sorolták), inkább hasonlítottak ezek az összejövetelek az uralkodó eseti személyes tanácsadói grémiumára, hiszen arra a miniszterek közül csak kevesen kaptak meghívást, ellenben más személyeknek is jelentős szerepet szánt ott az uralkodó. Ugyanakkor a jegyzőkönyvek sorai mögött elő-elővillan a miniszterek küzdelme is befolyásuk legalább bizonyos elemeinek visszaszerzésére, például a sajtóellenőrzés terén. Maga az uralkodó összesen nyolc alkalommal tisztelte meg részvételével a miniszterek tárgyalását, s ezek közül mindegyik ülésen kizárólag vagy részben Magyarországot érintő ügy szerepelt a napirenden. Ferenc József józan ítélőképességéről tanúskodik az, hogy a magyarországi protestáns felekezetek szervezetét tárgyaló négy ülés mindegyikén maga elnökölt, tisztában volt e kérdés politikai súlyával. S hogy végül elhalasztotta döntését, szintén arra vall, hogy ekkor — ellentétben 1859 őszével — még kellően óvatosan mozgott ezen a pályán. A jegyzőkönyvek világosan tükrözik az uralkodó centrális szerepét nemcsak a kormányzati elvek meghatározása tekintetében, de a mindennapok politikai döntéshozatalában is: I. Ferenc József személyes megjelenései alkalmával a miniszterek előtt uralkodói döntéseket jelent be, feladatokat oszt ki és számon kér. A miniszterek vitái továbbra is ugyanazokat a törésvonalakat tárják elénk, mint az 1851 utáni valamennyi év dokumentumai: az alkotmányosság értékei és elvei teljesen eltűntek a politikai megfontolásokból, de a miniszterek közötti politikai felfogás- és értékrendbeli különbségek változatlanok maradtak. A birodalmi egységgondolat nem hozta magával a politikai koncepciók egymáshoz közeledését a birodalmi politikai elit soraiban. A rendies konzervativizmus és a katolicizmus érdekeinek képviselete hatja át Leo Thun-Hohenstein gróf vallás- és oktatásügyi miniszter fellépéseit, minisztertársainak világiasabb, racionálisabb, államigazgatási reformokra orientált konzervativizmusával szemben. A gazdaságirányítási kérdésekben Karl Ludwig Freiherr von Bruck, a liberális gazdaságirányítási elvek támogatója vív hol sikeres, hol kevésbé sikeres harcokat minisztertársaival. A katonák nézeteltérése, alkalomadtán konfliktusa a civil miniszterekkel már-már rutin jelensége volt a vitáknak, ahogy a pénzügyminiszter gyakori nézeteltérései is a többi miniszterrel, hiszen az államháztartás krónikus egyensúlyhiánya kötelességévé tette a lehető legnagyobb takarékosságot, míg ellenében politikai érdekek szóltak. Minden a rutin kerékvágásban látszik folyni. Közel már a neoabszolút kormányzati rend megingása és válsága, de legfőbb protagonistái ezt láthatólag még egyáltalán nem érzik - magabiztosan úgy látják, a nyugodt építkezés időszaka áll előttük. Deák Ágnes
