Századok – 2015
2015 / 3. szám - MŰHELY - Gyarmati Enikő: 1917 - a júliusi válság régi-új historiográfiai olvasatai az első világháború centenáriumán
1914 - A JÚLIUSI VÁLSÁG RÉGI-ÚJ HISTORIOGRÁFIAI OLVASATAI 729 scherhez hasonlóan a német involváltságot Theobald von Bethmann Hollweg, német kancellár (1909-1917) döntései tükrében dolgozta fel, azonban a hamburgi történész kritikus történeti képével szemben Berghahn a kancellár óvatosságára és háborúval kapcsolatos bizonytalanságaira hívta fel a figyelmet. A német katonai lépések elemzésénél pedig kerülte a preventív háború fogalmának használatát.86 Az elmúlt három-négy évtized kutatási kibővítették a vizsgált politikai és katonai döntéshozók körét, és egyre inkább a döntéshozatal személyi feltételeire, befolyásoltságára fektették a hangsúlyt. Az új munkák már kevésbé kívánják feleleveníteni a német felelősségről folytatott évtizedes vitákat, mindazonáltal újrafogalmazzák a vezető politikai, katonai tényezőknek és a döntéshozatali mechanizmusban szerepet játszó intézményeknek a felelősségét, s annak fokozatait új megvilágításba helyezik. Mark Hewitson például a német kancellár hivatali környezetét térképezte fel.87 Fischer alkotmányos válságra vonatkozó következtetéseivel szemben úgy véli, hogy a Reichstag nem gyakorolt nyomást a kancellárra, következésképpen kényszerítő, befolyásoló erővel bíró politikai patthelyzet nem alakult ki a Német Császárságban 1914 júliusában. Más következtetéseiben azonban megerősíti Fischert, amikor például annak a meggyőződésének ad hangot, sem pénzügyi, vagy gazdasági krízis, sem tömegkövetelések, vagy bármiféle a katonai körök részéről érzékelhető félelem Oroszország növekvő hatalmával szemben nem motiválták a döntéshozókat. Ez persze többnyire nem jelenti azt, hogy a történészek ne rekonstruálták volna a német külpolitikában azt az elmozdulást, ami Franciaország helyett sokkal inkább Oroszország változó hatalmi helyzetére koncentrált. Ugyanakkor Williamson és May tapasztalatai szerint hiányzik annak bővebb kifejtése, vajon ebben a német stratégiaváltásban milyen szerepet játszhatott a hármas antant politikája.88 Azt a képet, amely szerint a német katonai vezetés önállósította magát, és mint állam az államban viselkedett, az 1980-as években kiadott első világháborús sorozat is kétségbe vonta. A Szovjetuniótól a hidegháborút követően visszaszerzett katonai forrásoknak köszönhetően többek között Erich von Falkenhayn porosz hadügyminiszter (1913-1915) és vezérkari főnök, valamint Helmuth von Moltke tábornok, vezérkari főnök (1906-1914) tevékenységét új adatokkal világította meg a legújabb történetírás. Az újabb történeti konszenzus szerint a tábornokok nem függetlenül, azaz II. Vilmos német császár (1888- 1918) és kancellárja, valamint miniszterei beleegyezése nélkül hozták meg döntéseiket. Ma már jól ismertek a német katonai vezetésen belüli nézetbeli, stratégiai különbségek. Moltkéval szemben Falkenhayn sokkal határozottabban állt ki a háborúba lépés mellett, ily módon gyakran került összetűzésbe magával a császárral is. Számos forrással meggyőzően bizonyítható, hogy a német hadvezetésen belül Falkenhayn képviselte legelkötelezettebben a háború elkerülhetetlenségét.89 86 Williamson, S. R. - May, E. R.: An Identity of Opinion i. m. 359-360. 87 Hewitson, Mark: Germany and the Causes of the First World War. Oxford 2004. 268. 88 Williamson, S. R. - May, E. R.: An Identity of Opinion i. m. 362-363. 89 Uo. 363-364.