Századok – 2015
2015 / 3. szám - MŰHELY - Gyarmati Enikő: 1917 - a júliusi válság régi-új historiográfiai olvasatai az első világháború centenáriumán
718 GYARMATI ENIKŐ a döntéshozókra. Szerbia szerepének történeti értékelését általában a kritikusabb hangvétel jellemzi a legújabb angolszász szakirodalomban. McMeekin szigorú felelősség hierarchiájában az első helyre helyezett merénylő, Gavrilo Princip után a Szerb Királyság következik.28 Míg sem Clark, sem McMeekin nem kívánta kisebbíteni a nagyhatalmak által kifejtett erős nyomásgyakorlás kitapintható tényét, Mombauer és Krumeich Szerbia szerepét másképpen értékelve a királyságot inkább a nagyhatalmi érdekek érdekérvényesítő terepeként, azok érdekeinek függvényében ábrázolta. Krumeich olvasatában Szerbia ultimátumra adott válaszát a nagyhatalmak magatartása motiválta, mindazonáltal azt a felfogást is el tudja fogadni, hogy a királyság Oroszország támogatásától függetlenül folytatott önálló, konfrontativ politikát az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben.29 Mombauer az oroszok támogató állásfoglalásait hangsúlyozta, ezeket mégsem értékelte a németek által adott biankó csekkhez hasonló nagyhatalmi kiállásként. Számára azonban vitathatatlannak bizonyult a július 24-25-i orosz támogatás szerb döntéshozatalra gyakorolt befolyása. Oroszország Szerbiára gyakorolt, nagyhatalmi befolyásának megítélését illetően csupán hangsúlybeh különbségek fedezhetők fel a történészi nézetekben. A merénylettel kapcsolatos, évtizedek óta elfogadott történeti tényeket a négy történész közül senki sem vitatja. Azt a feltételezést, miszerint az oroszok előre tudomást szerezhettek a trónörökös ellen tervezett összeesküvésről, Albertini után csak McMeekin tartja továbbra is megalapozottnak a belgrádi orosz katonai attasé, Artamonov közvetett kijelentése alapján.30 Clark nem foglalt egyértelműen állást ezzel kapcsolatban. Mombauer és Krumeich pedig nem tartották azt fontos és értékelendő körülménynek. Arra a kérdésre, vajon Szerbia akarta-e a háborút, különböző válaszok születtek. Mombauer a kiváró, időnyerésre játszó, a háborút elkerülni szándékozó szerb politikus képét villantotta fel Pasié miniszterelnök politikai stratégiájának bemutatásakor. McMeekin nem állította egyértelműen, hogy Szerbia akarta a háborút, de tényként kezelte azt, hogy készült rá. Még az ultimátum határidejének lejárta előtt elrendelték ugyanis a hadsereg mozgósítását, és vidékre helyezték át a Nemzeti Bank, valamint a külügyminisztérium vagyonát és archívumát.31 Kétségen felül áll, hogy az osztrák-magyar ultimátumra adott szerb válaszjegyzék egyike a júliusi válság legfontosabb, s egyszersmind legellentmondásosabb forrásainak. A diplomáciai nyelvezet és kétértelműség mesterdarabjaként számon tartott dokumentum feltehetően a jövőben is még sok vita kiindulópontja lesz.32 Valóban a belgrádi válaszjegyzék szolgáltatott okot a háború megindítására? Vagy épp ellenkezőleg, a jegyzék kiutat kínált a háborús csapdából, ahogyan II. Vilmos császár július 28-án a szerb válasz elolvasását követően reagált rá, „...ezzel a válasszal már semmilyen indok nem szól a háború mellett. ”33 28 McMeekin, S.: Juli 1914 i. m. 483. 29 Krumeich, G.: Juli 1914 i. m. 128. 30 McMeekin, S.: Juli 1914 i. m. 79-80. 31 Uo. 257. 32 A szerb válaszjegyzék értékeléséről Clark, Ch.: Die Schlafwandler i. m. 595-597. 33 A szerb válaszjegyzék szövegét az osztrák-magyar külügyminisztérium megjegyzéseivel kiegészítve teljes terjedelemben közli: Krumeich, GJuli 1914 i. m. 294-304.
