Századok – 2015
2015 / 3. szám - MŰHELY - Gyarmati Enikő: 1917 - a júliusi válság régi-új historiográfiai olvasatai az első világháború centenáriumán
1914 - A JÚLIUSI VÁLSÁG RÉGI-ÚJ HISTORIOGRÁFIAI OLVASATAI 717 1904 és 1918 között kilenc szerb kormány élén álló, radikális néppárti politikus, Nikola Pasié teljes karrierjének felvázolásával Clark meggyőzően érzékelteti azt a politikai kultúrát, amelynek negyven éven át Pasié volt az egyik fő képviselője, s amelyre mindvégig komoly befolyást gyakorolt. A szerb politikai elit júliusi válságkezelése a kontinuitás számos jegyét mutatta.23 A belgrádi politika súlyos teherként cipelte az 1903. évi királygyilkosság következményeit, nevezetesen azt, hogy a kapcsolat a hadsereg és a kormányzat között hosszú évekig tisztázatlan maradt. Ez mindenképpen rányomta bélyegét 1914 eseményeire - hangsúlyozza Clark. Pasié harcias viselkedése kezdettől fogva kitapintható. Bosznia és Hercegovina osztrák-magyar annexiójának idején ugyan nem töltött be miniszteri hivatalt, ennek ellenére vagy éppen ezért, rendkívül agresszív nyilatkozatra ragadtatta magát, és azt követelte, ha az annexió nem érvényteleníthető, elő kell készíteni a felszabadító háborút a Nagy-Szerb állam részeként számon tartott területek megszerzésére.24 Clark McMeekinhez hasonlóan, de más forráshivatkozással — Abel Ferry, francia külügyi államtitkárnak Szerbia párizsi követével július 1-én folytatott beszélgetése, és az erről keletkezett naplóbejegyzés alapján — szintén valószínűnek tartja, hogy Pašić tudott a tervezett merényletről, és arról értesítést küldött Bécsbe. A szerb történetírás ezeket a tényeket annak érdekében mellőzte korábban, hogy a háború kirobbantásáért viselt felelősséget el tudja hárítani. A szerb miniszterelnök őszintétlen politikájának hátterében állhatott az az angol diplomáciai állásfoglalás, amely szerint Szerbia csak akkor kaphatott volna angol támogatást, ha az Osztrák-Magyar Monarchia részéről katonai támadás éri.25 Clark felfogása szerint Oroszország Szerbiának nyújtott támogatása egyszerű hatalmi politika volt, amely egyrészt az Osztrák-Magyar Monarchia gyengítésére irányult, másrészt pedig a balkáni hegemónia biztosítását célozta a tengeri szorosok megszerzése érdekében. A pánszlávizmus doktrínája a nacionalista sajtóban ugyan lehetett népszerű, az oroszok balkáni politikájának mégsem ez adta az alapját.26 Az orosz elkötelezettséget Clark nem csupán a politikusok, hanem az orosz katonai körök nyilatkozatai alapján is egyértelműen bizonyíthatónak érzi. A szerb miniszterek feltehetően az orosz hírek hatására feladták korábbi, az ultimátum követeléseinek elfogadását megfogalmazó tervezeteiket, egyúttal azt a törekvést, hogy elkerüljék a háborút. Az ausztrál történész szerint még a szerb válasz átadását követően is alkalom nyílott volna a háború elkerülésére, de az oroszok rendkívül eltökéltek voltak a konfrontáció irányában.27 Clark szakítva a Fischer-tézis által inspirált európai történészvita felelősséget firtató megközelítéseivel annak a véleményének adott hangot, hogy nem írható kizárólag egyetlen állam számlájára a Nagy Háború elindítása. Ezzel együtt a júliusi válság kezelésében a politikai merényletekkel terhelt és annak következményeit orvosolni képtelen szerb politika súlyos teherként nehezedett 23 Clark, ChDie Schlafwandler i. m. 39-44. 24 Uo. 62-64. 26 Uo. 94-97. 26 Uo. 364. 27 Uo. 587-600.
