Századok – 2015
2015 / 3. szám - MŰHELY - Gyarmati Enikő: 1917 - a júliusi válság régi-új historiográfiai olvasatai az első világháború centenáriumán
1914 - A JÚLIUSI VÁLSÁG RÉGI-ÚJ HISTORIOGRÁFIAI OLVASATAI 715 bizalmasa tudott-e a merényletről. Albertini a vele folytatott személyes interjú alapján arra a következtetésre jutott, hogy tudott róla.15 David McKenzie, Apis egyik biográfusa szintén ezt a felfogást tette magáévá.16 Az 1970-es évek végén kiadott szerb források alapján bizonyítást nyert, hogy Nikola Pašić, szerb miniszterelnök (1912-1918) és Protié belügyminiszter 1914. június közepén értesült a tervezett merényletről. A kényes szituáció politikai kezelése akkor nem sikerült, a merényletet követően pedig politikai lehetetlenséggé vált. Ezzel szemben a szerb okmányok vizsgálata alapján a történészek többsége nem látja egyértelműnek, hogy Jovan Jovanovié Bécsben valóban informálta-e a merényletről Leon Bilinski grófot, az osztrák-magyar pénzügyminisztert, a Bosznia és Hercegovina ügyeiért felelős minisztert. A szerb miniszterelnök politikai motivációinak megítélése kezdettől fogva megosztotta a történészeket. Sidney B. Fay szerint Pasié már július 19-én úgy döntött, bármi legyen az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumában, nem fogja azt elfogadni. Következésképpen a válaszjegyzék feltételeinek véglegesítése nem Szergej Szazonov, orosz külügyminiszter (1910-1916) sugallatára történt. Bernadotte E. Schmitt egyszerűen mellőzte ezt a körülményt. Albertini azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az oroszok hathatósan hozzájárultak a szerb miniszterelnök kemény álláspontjának kialakulásához.17 Mark Cornwall ugyanakkor Nicholas Hartwig, belgrádi orosz követ (1909-1914) befolyásos szerepét vitatva úgy látta, hogy a szerb magatartáshoz több köze lehetett a római német követ által kiszivárogtatott, az ultimátum tervezett feltételeit meglebegtető Habsburg elképzeléseknek, valamint azoknak az információknak, amelyek a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István július 15-i budapesti parlamenti felszólalásának harcias tartalmáról adtak hírt. Cornwall olvasatában Szerbia ellenállása az Osztrák-Magyar Monarchia követeléseivel szemben a kezdetektől kitapintható volt.18 Annika Mombauer azokat a finom, taktikai részleteket emelte ki munkájában, amelyek a szerb kormány időnyerésre játszó, békülékeny magatartását hivatottak alátámasztani. A szerb miniszterelnök az ultimátum elküldésének napján nem tartózkodott Belgrádban, mivel több miniszterrel együtt választási körúton vett részt. Sándor herceg, szerb trónörökös táviratának kézhezvétele után azonban visszatért a fővárosba, de vonakodott állást foglalni. Először Londonban és Pétervárott próbált a határidő hosszabbítása érdekében nagyhatalmi támogatást szerezni. A július 24-én kézhez vett pétervári szerb követjelentés szintén hasonló orosz igényt közvetített. Mombauer a szerb hadsereg kimerült állapota miatt, valamint a szerb trónörökös Miklós cárnak küldött távirata alapján az ultimátum elfogadására utaló magatartása miatt úgy véli, hogy Szerbia nem akart háborúba keveredni az Osztrák-Magyar Monarchiával. Mégis Albertinihez hasonlóan Oroszország bátorító magatartásának következménye-15 Albertini, Luigi: Origins of the War. Oxford 1965-1967. II. 82-86. 16 MaeKenzie, David: Apis, the Congenial Conspirator. The Life of Colonel Dragutin Dimitrijević. Boulder Colo 1989. 17 Williamson, S. R. - May, E. R.: An Identity of Opinion i. m. 350-351. 18 Uo. 352.; Cornwall, Mark: Serbia. In: Decisions for War i. m. 55-96.
