Századok – 2015
2015 / 3. szám - MŰHELY - Gyarmati Enikő: 1917 - a júliusi válság régi-új historiográfiai olvasatai az első világháború centenáriumán
714 GYARMATI ENIKŐ általam kiválasztott négy szerző interpretációi az ebben a tanulmányban megfogalmazott következtetések tükrében kerülnek bemutatásra. Elemzésem fókuszában tehát elsősorban a történeti konszenzusok megragadása, a vitás kérdések kiemelése, valamint a nyitott, válaszokra váró felvetések ismertetése áll. A Szerb Királyság A nemzetközi történetírásban ma már teljes az egyetértés a trónörökös elleni merénylet elkövetőinek szerepével és politikai hátterével kapcsolatban. Tényként kezelik, hogy a szerb kormány néhány tagja tudott a merényletről, de azt nem akadályozta meg. A háttérben a szálakat a szerb katonai hírszerzés vezetője, Dragutin Dijmitrijević ezredes mozgatta, aki Apis fedőnéven kapcsolatban állt a Fekete Kéz nevű mozgalommal. A csoporthoz tartozó magas rangú szerb katonai tisztviselők és társai merényletet követő letartóztatása ennek az állításnak fontos bizonyítéka. Ugyanakkor a bécsi ultimátumban követelt közös osztrák-magyar-szerb vizsgálóbizottság létrehozásának elfogadása a szerb kormány bűnrészességét is felfedte volna. Többek között emiatt sem adhatott Belgrád az ultimátumra minden igényt kielégítő választ, s ezért ezekre a lépésekre nem került sor 1914 júliusának elején. A kilencvenedik évfordulón nyitott kérdésként kezelték a történészek ugyanakkor azt, vajon Oroszország tudott-e a készülő merényletről. Továbbra is vita tárgyát képezte annak a kérdésnek az egyértelmű eldöntése, gyakoroltak-e az oroszok bármilyen katonai, politikai nyomást a szerb döntéshozatalra, vagy az orosz részleges mozgósításról szóló információ befolyásolhatta-e a szerbeket döntéseik meghozatalában.13 A trónörökös ellen elkövetett merénylet megnövelte a háború kirobbantásának veszélyét, és hozzájárult a rendkívül szigorú feltételeket rögzítő osztrák-magyar ultimátumhoz. Szerbiának a háború kirobbantásában játszott szerepe többek között ezért is állt mindig a figyelem középpontjában. Williamson és May véleménye szerint a két világháború közötti korszakban a szerb felelősség történeti kutatásában a történészek bölcs előrelátásról tettek tanúbizonyságot. A túlnyomórészt az 1930-as években született nézetek többségét az 1960-as években sem vonták kétségbe.14 Apis, vagyis Dragutin Dimitrijevié a szerb titkosszolgálat főnökeként kiképzésben részesítette a három merénylőt, s biztosította számukra a szükséges fegyvereket. Apis kulcsszerepe a korábbi, 1903. évi szerb királygyilkosságban szintén nem vitatott. Az azonban már kérdéses, hogy Victor A. Artamonov, orosz katonai attasé (1912-1914), Apis közeli kiemelt figyelmet szentel az első világháború témájának, és jobbára az évfordulók alkalmából mindig áttekintette a háborúval kapcsolatos történeti vitákat. A hivatkozott tanulmány két 2004-ben amerikai konferencián tartott előadás és a nemzetközi szakirodalom áttekintése alapján készült el. A szerzők minden esetben referenciamunkaként kezelik Sidney B. Fay, Bemadotte E. Schmitt amerikai és Luigi Albertini olasz történész munkáit. Gyakori hivatkozásként van jelen az 1973 és 1991 között a Macmillan/St. Martin’s kiadónál publikált szakirodalom, valamint a kilencvenes években Keith M. Wilson által szerkesztett tematikus tanulmánykötet: Decisions for War 1914. London 1995. 13 A Szerbiáról szóló fejezetet lásd: Williamson, S. R. - May, E. R.: An Identity of Opinion i. m. 350-353. 14 Dedijer, Vladimir: The Road to Sarajewo. New York 1966.
