Századok – 2015
2015 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Mesterházy Károly: Antje Bosselmann - Ruickbie: A bizánci ékszer a 9. századtól a 13. század elejéig. A középbizánci korszak díszített fém ékszereinek vizsgálata datált leletek alapján
532 TÖRTÉNETI IRODALOM gyűrű és a ruha applikációként használt aranylemezek adják a lelet zömét. A kincs elrejtésének legvalószínűbb ideje 971, Preszláv Tzimiszkész János általi elfoglalásának és elpusztításának ideje. A Preszlávba kerülés idejére A. Bosselmann a 927-es évet valószínűsíti, amikor I. Péter cár (927-969) bizánci hercegnőt, Maria-Iréne Lakapenét kapta feleségül. A kincsnek számos kapcsolódási pontja van a magyarországi anyaggal is, ha a szerző nem is ezek kimutatását tartotta fő szempontjának. Ilyen mindjárt a keltezés kapcsán a honfoglalás kori leleteink közt is feltűnő nagymorva díszgombok, az ú.n. gombiky előfordulása a preszlávi kincsben, ami azonnal felveti annak kérdését, honnan is származhatnak a morva díszgombok. A kincs öt zománclemeze, amely egy diadémról származhat, jól összevethető a Monomachos-korona lemezeivel. Ennek kapcsán nem is mulasztja el a szerző, hogy N. Oikonomidesszel és D. Buctonnal szemben a diadéma eredetisége mellett foglaljon állást, Kiss Etelével egyetértve (109. jegyzet). Nagyon fontosnak látszik a préselt arany ruhadíszítő „veretek” szereplése a leletben. Egyik-másik feltűnő formai egyezést mutat a honfoglalás kori női ruha veretéivel, sőt felerősítésük módja is azonos: a hátlapon levő fülek segítségével. A magyar leletekben ezek a díszek főleg aranyozott ezüst öntvények, és mind bőrre, mind textilre alkalmazták őket. A bőr díszítésére szolgáló vereteket azonban nem fülekkel, hanem aklaszegekkel erősítették az alapra, a honfoglalás kori női ruha ilyen díszítésére azonban nincs hitelesen feltárt leletünk, még talán teljes ruhadísz készlet sem maradt ránk. A legközelebbi párhuzam a nagyteremiai sírlelet lehetne, és az ennek megfelelő férfi bőrruha díszítések Zemplénből. Ez utóbbit ugyan régész tárta fel, de az ásatási dokumentáció alapján csupán azt tudjuk, hogy a férfi bőrruháját mértani rendben, egymástól egyenlő távolságban, kerek pitykék borították, összesen mintegy 172 darab. A. Bosselmann ugyan megemlíti, hogy hasonló veretek Bulgáriában is kerültek elő, de nem veszi komolyan számításba a ruházati díszítések eredetének helyi lehetőségét. Csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy az értékes selyemszövetek applikációkkal való díszítésére nincs Bizáncból példa, az ábrázolások pedig e tekintetben nem segítenek. Az oroszországi druzsina-sírokban azonban olyan aranyszálakkal szőtt textilmaradványok kerültek elő, amelyek semmiképpen sem lehetnek orosz készítmények. D. A. Avduszin is bizánci selymeknek mondja ezeket (KSIA 44. 1952. 98-101. 28. kép). Az applikációk tehát inkább a magyaroknál és a bolgároknál is meglevő divatot jeleznek, melynek jellege (származása) egyelőre kérdéses. A másik jól keltezhető kincsleletet állítólag Krétán találták és Heléne Stathatos gyűjteményéből került az athéni Régészeti Nemzeti Múzeumba. Ez jóval egyszerűbb összetételű, de arab feliratos zománcos fülbevalóit és gyűrűit solidusok keltezik a 10. századra. A harmadik kincslelet Thessalonikében került elő. Egyes tárgyait stíluskritikai alapon lehet a preszlávi kincshez kapcsolni, ezért keltezi A. Bosselmann a 10. századra. A negyedik kincslelet ugyancsak Thessalonikéből származik, szintén a Stathatos gyűjtemény számára vásárolták meg. Ezt újra pénzek keltezik a 12. század végére (III. Alexios Angelos 1195-1203 pénzei). A jól keltezett kincsleletek után két nagyobb ásatás néhány sírleletét veszi számba (Korinthos, Tegani), majd egyes, kiemelkedő ékszerek jellegzetességeire kerít sort. Ezek leírásánál hívja fel arra a figyelmet, hogy némely nagy gyűjtemény gyakran idézett, szép darabja valószínűleg hamis, mert jellegzetességeik eltérnek a szokványostól. Például utólag került rájuk a hamis zománc, ami emelte a műkincs kereskedelemben elérhető árukat, vagy eltérő és kevesebb számú zománc színt használtak fel, mint a valódi bizánci zománcos tárgyakon szokásos. Ez után az adott időszakra vonatkozó képi ábrázolásokat gyűjti csokorba, elemzi a rajtuk látható ékszertípusokat, majd az írott forrásokból nyerhető adatokat tekinti át. A következő nagy fejezet a korszak tárgyainak alapanyagait, a fémeket, az alkalmazott ékköveket és ötvös technikákat mutatja be. Ezt követi a tárgyak tipológiája (91-125.), a nyakékek, a fülbevalók a karperecek és gyűrűk szerinti csoportosításban. Az egyes csoportokon belüli tagolás eltér az eddig tapasztalt osztályozásoktól, nagyobb egységeket vesz alapul és kevesebb típust különböztet meg ezeken belül. Ez nem csak szemlélet kérdése, hanem a tárgyak számának bősége is magyarázhatja a nagyobb egységekbe való besorolást. Külön fejezet tárgyalja az ékszerek viselőit. Az aranytárgyak a társadalom felső rétegében fordulhatnak csak elő. Egyes ékszerek néha insigniaként is számba jönnek, mint a preszlávi nyakék vagy bizonyos gyűrűk. Az ékszerek díszítése bizonyos fokig követi az előző századok divatját, de lényeges eltérések is vannak, mint például a korai bizánci időszakra jellemző áttört díszítés, az opus interrasile hiánya. A felhasznált ékkövek fajtái, a zománcok színei, a vésetek és zománcok ábrázolásai szintén jellegzetesek a középbizánci korban, s ezek a sajátosságok segítenek a leletösszefüggések nélkül múzeumokba került ékszerek korhatározásában. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az ékszerek világa önmagában nehezen értelmez-
