Századok – 2015
2015 / 2. szám - Feld István: A magánvárak építésének kezdetei a középkori Magyarországon a régészeti források tükrében. II.
MAGÁNVÁRAK ÉPÍTÉSÉNEK KEZDETEI A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 367 ban már egyértelműen rávilágítanak, milyen veszélyeket rejt magában egy erre irányuló, csak a kevés számú okleveles forrás alapján elvégzett elemzés. A fentiek alapján még rendkívül nehéz a tárgyalt erődítmények katonai, stratégiai szerepének megítélése is. A földrajzi környezet vizsgálata alapvetően arra utal, hogy a legtöbb esetben a passzív védekezés feltételeinek minél jobb megvalósítása lehetett a várépítők célkitűzése - az utak, a környék közvetlen ellenőrzése magánvárak esetében, mint láttuk, aligha igazolható. Véleményünk szerint az sem bizonyítható, hogy minden esetben figyelembe vették volna az erősség emblematikus láthatóságának igényét, akár a távolabbi vidék, akár a szűkebb környék vonatkozásában. Nem minden várbirtokos törekedett tehát hatalma messziről látható szimbolikus megjelenítésére. Erre említhető további meggyőző példaként a tárgyalt mecseki Máré vagy a Várpalotától északra húzódó szűk völgyben emelt (sajnos, régészeti módszerekkel még nem vizsgált) Bátorkő. A hazai magánvárak építésének kezdő időpontja meghatározása mellett a régészeti kutatás fontos adatokat szolgáltathat ezen erősségek élettartalma, pusztulása vagy késő középkori továbbélése vonatkozásában is. Mindezek alapján megállapítható, hogy az előzőekben áttekintett, változatos építészeti formákat mutató erősségek jelentős része, netalán többsége viszonylag rövid életű volt és hamar felhagyásra került - nem lehet kellő mértékben hangsúlyozni, hogy ezek között nem csupán egyszerűbb épületek találhatóak meg, hanem kőből épült, várfallal erődített objektumok is.172 Csupán egy kisebb részük maradt továbbra is használatban, átalakítva-bővítve, sok esetben egészen a korai újkorig. Mindez már átvezet bennünket az általunk tárgyalandó utolsó témakörhöz. Az ismert adatok alapján úgy tűnik, hogy az általunk most vizsgált „hosszú 13. századot” a „nagy várpusztulás” időszaka zárta le. Ennek okai között az eddigi kutatás számos lehetőséget vetett fel. Az építmények egy részének, mint láttuk, nem feltétlenül időtálló anyaga, a folyamatos karbantartás, a fenntartás magas költségei, a rendelkezésre álló tér kicsi és kényelmetlen volta, a nehéz megközelíthetőség, azaz számos olyan szempont, amely különösen akkor nyomhatott sokat számos birtokos esetében a latban, amikor a Zsoldos Attila által feltételezett „várépítési láz” már lecsengett, amikor a várbirtoklás presztízsértéke csökkent, elsősorban tehát akkor, amikor a tartományurak hatalmát felszámoló Anjou-konszolidáció megteremtette az országos közbiztonságot. Úgy tűnik, az erősségek többségét egyszerűen felhagyták, a régészeti leletek kis száma is „tervszerű” kiürítésre utal. Talán kisebb lehetett a belháborúk során, a király és a tartományurak közötti harcok során elpusztult és újjá már nem épített erődítmények száma.173 A király a 13. század végén — így III. András 1290. és 1298. évi dekrétumában174 — számos esetben rendelkezett az engedély nélkül emelt erősségek lerombolásáról. Ilyen várat azonban eddig még nem sikerült régészeti kutatással azonosítani, ahogy félbemaradt várépítkezések egy-172 L. Feld A magánvárak i. m. 370. 173 Ezen, a régészet, az anyagi kultúra kutatása szempontjából elsőrendű jelentőséggel bíró objektumok közül ki kell emelni a már többször hivatkozott kelméri Mohosvárat: Pusztai 71: A keleméri Mohosvár i. m. 174 Szűcs J: Az utolsó Árpádok i. m. 323., 335.
