Századok – 2015

2015 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ablonczy Balázs: Búvópatakok - A jobboldal és az állambiztonság, 1945-1989

lya-felvázoláson, és egyúttal továbbfűzi Bauquet Mindszenty-értelmezését. Tabajdi két tanulmánya arra is rámutat, hogy a bíboros elzárkózása a Demokrata Néppárt támogatásától mennyire megnehezítette a politikai katolicizmus képviselőinek közéleti tevékenységét és hosszabb távon az ilyen típusú politizálás kibontakozását Magyarországon. Keresztes Sándornak, a rendszerváltás utáni KDNP elnökének tragédiája is felsejlik a sorokban, akit három egymást követő rezsim is üldözött, megfélemlített és manipulált 1945 és 1990 között, és háromszor kezdett neki pártja újjáépítésének ebben az időszakban. Tabajdi elemzéséből sejthető, hogy a kereszténydemokrata emigráció állambiztonsági „kezelésével”, bomlasztásával kapcsolatban még bőven van feltárnivaló, az általa írt, jól strukturált fejezet egyfajta étvágygerjesztő.

Ungváry Krisztián kisgazdákról szóló írása (Kisgazdapárti politikusok és az állambiztonság) nagyívű freskó a hatalmon kívül és belül lévő kisgazdák viszonyairól az 1956-ot követő másfél évtizedben. A terveket, a frakcióharcokat és a gyarapodó ügynökhálózatot figyelve (Ungváry becslése szerint a hatvanas évek közepén az időszakban csaknem 70 hálózati személy dolgozott a „kisgazda vonalra”), a kései szemlélő nehezen szabadul attól a képzettől, hogy a kormányzat finom manipulációt és durva megfélemlítést egyaránt alkalmazó technikáival szemben a hajdani kisgazdák teljesen védtelenek voltak, mármint azok, akik nem döntöttek a behódolás mellett. Miközben nehéz a szimpátiát megtagadni a meggyötört, megfélemlített és beteg Kovács Bélától, vagy a mindvégig gerincesen viselkedő B. Szabó Istvántól, látható, hogy a volt politikusok többségének sem lehetősége, de sokszor sajnos sem tartása, sem elegendő intellektusa nem volt ahhoz, hogy artikulálni tudja a kisgazda politika folyamatosságát. Működésükben ugyanakkor az a figyelemre méltó, hogy az állampárt által megtartott és/vagy felemelt hajdani kisgazdák (Bognár József, Dobi István, Ortutay Gyula, Barcs Sándor, Pesta László és társaik), milyen fesztelenül érintkeztek a hosszabb-rövidebb ideig börtönbüntetést, internálást is elszenvedő valamikor párttársaikkal, és a feszültségek dacára a „hálózat” hogyan igyekezett segíteni reintegrálni azokat, aki a rendszeren kívülre kerültek vagy a megélhetésük veszélybe került. Ungváry Krisztián summázata pesszimistán hangzik: a belügyminisztérium tönkreverte a hajdani kisgazdák köreit, akiknek a hetvenes évekig jóval nagyobb esélyük volt hatósági vegzálásra, mint a későbbi demokratikus ellenzék tagjainak. Több megtorlási hullámmal kellett szembesülniük 1947-1948 után, és vezetőik ambivalens magatartása sem könnyítette meg helyzetüket. A parasztpártot leszámítva, „az 1945 utáni koalíciós pártok között nem akadt még egy, (....) amely ennyire közel került a Kádár-rendszerhez” - értékel Ungváry, és bár ítélete kegyetlenül hangzik, megtalálja a módját annak, hogy magyarázza és érthetővé tegye ezt a közelséget.

Molnár János tanulmánya, amellett, hogy remekül dokumentált lenyomata az egykori kisgazdák hetvenes-nyolcvanas évekbeli nyüzsgésének, jó színpadi érzékkel állítja olvasója elé a történet egyes epizódjait, például a Hársfa utcai bögrecsárdát és látogatóit. Itt a volt kisgazdák Simonyi Sándor egykori FKgP-pótképviselő fáspincéjében jöttek össze és egy pohár mellett politikai tartalmú beszélgetéseket folytattak, jobbára egy Molnár Ferenc- vagy Lengyel Menyhért-darabba való dramaturgia mentén. Ugyanis nemcsak a pince tulajdonosa, és a mindenki által ügynökmúlttal gyanúsított Fillér László volt FKgP-képviselő volt hálózati ember, hanem a leghangosabban ügynököző Pártay Tivadar is - jóllehet ebben az időszakban már kizárták a hálózatból. Az ő pályája amúgy is megérne egy misét: Molnár és Ungváry tanulmánya szándékolt/szándékolatlan portré is egy nyugtalan személyiségről, akinek 1990 utáni működése is a köztörténelem része. A Györgyi Lajos nyugdíjas kertész, volt nemzetgyűlési képviselő körében, Nagy Ferenc volt miniszterelnök tervezett hazatérése kapcsán indított, „Gazda” fedőnevű bizalmas nyomozás pedig már a rendszerváltás utánra vezet. A szereplők között felbukkan a demokratikus parlament volt FKgP-párti alelnöke, mint hálózati személy és az 1990 után szintén aktív Mizsei Béla - igaz, ő a megfigyeltek között; valamint azok a történészek, akik a kisgazdapárt történetével foglalkoznak: őket az egykori politikusok meg kívánják őket nyerni saját ügyüknek. E nyomozások megismerése után válik érthetővé, hogy a kisgazdapárt rendszerváltás utáni alászállása nem Torgyán Józseffel kezdődött. Az állambiztonság mélyen beágyazódott az 1988-1989-ben újjászerveződött pártba, ahol egymás mellett ült egykori megfigyelő és megfigyelt. Vagy olyan abszurd helyzetek fordulhattak elő, hogy egy pártszakadással fenyegető vitában a volt állambiztonsági informátor közvetített - két szintén érintett párttársa között.

Szécsényi András és Kerepeszki Róbert tanulmányai (Turulisták és rongyos gárdisták a második világháború utáni Magyarországon, illetve a jobboldalinak minősített egyetemi szervezkedésekről szóló) már nem pártkeretekben vizsgálják a jobboldali szereplőket. Szécsényi tanulmányában mintegy húsz akta alapján vizsgálja a (szélsőjobboldali egyetemi diákszövetség és a

TÖRTÉNETI IRODALOM 249