Századok – 2015
2015 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ablonczy Balázs: Búvópatakok - A jobboldal és az állambiztonság, 1945-1989
248 TÖRTÉNETI IRODALOM A címet elnézve, azért vannak kérdések, amelyeket illő feltenni a kötet kapcsán (és ez tényleg inkább morfondírozás, mint kötözködés): valóban létezett Magyarországon jobboldal 1948 és 1989 között? Vagy csak jobboldali múlttal, nézetekkel rendelkező egyének voltak, mindenféle hierarchia, szervezeti háttér vagy szellemi hátország nélkül? Vannak-e műhelyek, pártok, folyóiratok, szervezetek? Nem kellett volna-e figyelembe venni a könyv szerkesztésekor a népiek színes és fragmentált világát, vagy külön tanulmányban a Horthy-korszak elitjének (vagy az elit egy csoportjának) 1945-1948 utáni sorsát? Vagy azt a fajta életmód-jobboldaliságot, ami nem feltétlenül politikai tartalmú beszélgetésekben, tervezgetésekben öltött alakot, hanem illegális ifjúsági mozgalmakban, asztaltársaságokban, a volt egyházi iskolák vagy elszakított területekről érkezettek összejöveteleiben. Utalásai, jegyzetei mutatják, hogy Ungváry Krisztián érzi és ismeri ezt a világot. És egy erdélyi asztaltársaság bomlasztásának állambiztonsági mechanizmusa bizonyos értelemben van ugyanolyan tanulságos, mint egy volt megyei kisgazda vezető hatósági vegzálásának története. Épp a „szabadság kis köreinek” ismerete okán meglepő Ungváry értetlensége, amikor azzal a jelenséggel találkozik, hogy az egyetemi KISZ-szervezetekben vagy az állami igazgatás egyes szintjein hogyan jelennek meg a hajdani keresztény középosztály képviselői, sőt iskolázottságuk mennyivel meghaladja az átlagot, annak ellenére, hogy értelmiségi reprodukciójukat az államhatalom gátolni igyekezett (23., 70). Jóllehet ezen életstratégiák szociológiai szempontú elemzését már elvégezte egy korábbi kutatás, amelynek eredményeire Rainer M. János is hivatkozott programadó tanulmányában. (Utasi Ágnes-A. Gergely András-Becskeházi Attila: Kisvárosi elit. Budapest, 1996, MTA PTI. Vö. még Gáti Tibor-Horváth Ágota: A háború előtti kisvárosi középosztály utótörténete. Szociológiai Szemle, 1992. 1. sz. 90-91.) A kutatásból írott kis kötet bemutatta, hogy a származás szerinti megkülönböztetés részleges eltörlése után, kihasználva esetenként a nyelvtudásbeli előnyöket, a külföldi rokonokat, a csoport tagjai hogyan orientálták újra személyes választásaikat; tették át a hangsúlyt az iskoláztatásban a kevésbé ellenőrzött műszaki és természettudományi területekre. A hatvanas évek végére helyzetüket stabilizálták a konszolidálódó Kádár-rendszer társadalmában. Mivel azonban a Búvópatakok-projekt nem zárult le, bízhatunk abban, hogy kezdeményezőiben lesz késztetés a politikatörténeten túlmutató társadalmi mozgások felmutatására is. Bevezetőjében a kötet szerkesztője örvendetes módszertani szkepszisről tesz tanúságot, amikor jelzi, melyek az állambiztonsági iratok felhasználhatóságának határai. Ungváry Krisztián első tanulmánya (Társadalmi ellenállás a Kádár-rendszerben és az állambiztonság Jobboldali’’ ellenségei) jól tagolt alfejezetekben mutatja be a Jobboldali elemek” elleni küzdelem állambiztonsági adatait. És ügyesen kerüli el az állambiztonsági megtorlások történetével foglalkozó dolgozatok gyakori hibáját, amelynek révén a szerzők összekeverik az esettanulmányt és az egyszerű sztorizgatást. Egyes dossziék tartalmának felmondása nem helyettesíti az elemzést és a szélesebb tanulságok levonását. Ungváry rámutat, hogy miközben a politikai eljárásokban az 1945 előtti aktorok száma és aránya folyamatosan csökkent, ez nem járt együtt az állambiztonsági figyelem lazulásával: a hatvanas évek közepén az állambiztonsági nyilvántartottak többsége még mindig „horthysta erőszakszervezethez való tartozás” miatt állt a politikai rendőrség érdeklődésének fókuszában. A nyolcvanas években a Napi Operatív Információs Jelentések híradásai között a „belső ellenség tevékenysége” (amely azonban természeténél fogva nem csak jobboldali lehetett) még mindig a leggyakoribb információcsokor volt, megelőzve az ellenséges hírszerzést, bizonyos években az áliam- és szolgálati titoksértést is. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a „nemzeti radikális” (azaz népi) ellenzék ugyanolyan súllyal szerepelt ezekben a jelentésekben, mint az állambiztonsági terminussal „polgári radikálisnak” nevezett demokratikus ellenzék, ami egy újabb érv szorosabb vizsgálatuk mellett. Tanulmányában Ungváry a továbbiakban tipizálja a Jobboldaliságra” kidolgozott állambiztonsági válaszokat, az objektumdossziék fajtáit, valóságos leltárt ad az ezekkel kapcsolatos nyomozásokból, egyes esetekre külön is kitérve. Tanulmánya végén a szerző-szerkesztő arra a következtetésre jut, hogy a valódi jobboldalra „gátlóan hatott a konjunktúra hiánya” és nem maradt számára hordozó közeg. A kötet további részében két, csaknem száz oldal összterjedelmű tanulmány foglalkozik a kisgazdák nyolcvanas évekig tartó állambiztonsági megfigyelésével (Ungváry Krisztián és Molnár János munkái). Tabajdi Gábor a Demokrata Néppárt egykori tagjainak és politikusainak rendőrségi „feldolgozását” nyújtja (Kereszténydemokraták a politikai rendőrség célkeresztjében) és a kötet egyik legjobb tanulmányában mutatja be Matheovits Ferenc nemzetgyűlési képviselő, pécsi jogász pályáján keresztül azt, hogy milyen lehetősége maradt a közéleti szerepre a Kádár-korszak puhábbnak tekintett viszonyai között. (Nem sok.) Dolgozata merőben túlmutat a sablonos életpá-
