Századok – 2015
2015 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ablonczy Balázs: Búvópatakok - A jobboldal és az állambiztonság, 1945-1989
TÖRTÉNETI IRODALOM 247 az első tízben van a legnagyobb magyar könyvkereskedő portál eladási listáján, a 2013-ban megjelent könyvek közül a harmadik, a tanulmánykötetek között pedig magasan vezet. A mostani kötet egy nagyobb, 2011-ben indított projekt része, amelynek keretében az 1956-os Intézet a mai magyar jobboldal forrásvidékét igyekszik feltárni. Rainer M. János, az Intézet igazgatója programadó írásában a következő kutatási irányokat jelölte meg:- a jobboldali gondolkodás reprezentánsainak sorsa a szovjet típusú rendszer időszakában,- milyen lappangó vagy rejtőzködő diskurzusokban maradt fent a különféle jobboldali politikai gondolkodások folytonossága,- volt-e kísérletek a magyar politikai hagyomány korszerűsítésére,- hogyan viszonyult a hagyományhoz a sztálinista és posztsztálinista magyar elit, illetve később a nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke,- és a gondolatkör vajon hogyan jelent meg a rendszerváltás folyamatában? [Redner M. János: A magyar jobboldal és a szovjet típusú rendszer - közelítések és hipotézisek. In: Uő. (szerk.): Búvópatakok - a feltárás. (Az 1956-os Intézet évkönyve 2011-2012. XVIII.) Budapest, 2012, OSZK-1956-OS Intézet Alapítvány, 13.] Ennek a közös reflexiónak eredménye az idézett A feltárás mellett a Széttekintés alcímű 2013-as intézeti évkönyv, és az Ungváry Krisztián által szerkesztett kötet. A kutatási tervből személy szerint a jelen munka mellett az egyik legizgalmasabbnak Rainer M. János „Századosok” munkacímű kutatását tartom, amely a Ludovika egy teljes évfolyamának életútját vizsgálja a prozopográfia és a társadalomtörténet módszereivel. (A magyar társadalomtudomány metaforakincsének alaprétegeit mutatja, hogy Búvópatakok címmel Kamarás István szociológus jelentetett meg érzékeny és informatív kötetet 1992-ben, melyben az imrevárosi illegális katolikus mozgalmak történetét mutatta be az ötvenes-hatvanas években, elsősorban interjúk és a fennmaradt csekély iratanyag alapján. Épp az ő megközelítése az, amelyet hiányolok egynémely tanulmány problémafelvetéséből, de erről mindjárt.) A kötet nem előzmény nélküli, néhány évvel ezelőtt Romsics Ignác szerkesztésében jelent meg A magyar jobboldali hagyomány című kötet, amelybe Ungváry Krisztián is írt ezen hagyomány imrédysta változatáról. A Romsics Ignác szerkesztette és intenzív műhelyviták közepette készült mű azonban 1948-nál lezárta mondanivalóját: Nicolas Bauquet mindszentyzmusról szóló tanulmánya tett pontot a történeti ív végére. Az Ungváry Krisztián által szerkesztett kötet ennél a pillanatnál veszi fel a fonalat. Előszavában a szerkesztő maga is ad ötpontos definíciót a könyv témájának („jobboldaliság”) meghatározására: 1. akiket a Kádár-rendszer így definiált, 2. akik magukat jobboldalinak tartották, 3. akik személyükben köthetők voltak az 1945 előtti jobboldalhoz, 4. akik a korszak nyugat-európai jobboldaliságát tartották etalonnak, és 5. akiket a mai Magyarországon jobboldalinak szokás tekinteni. Ungváry jelzi, hogy a kötetben elsősorban az első definíció mentén indult el szerzőtársaival, de a 2. és 3. pont definícióit is figyelembe veszi. Bár a közelmúlt történetpolitikai vitáinak fényében éppenséggel vitatható lenne, hogy történeti elemzésben egy jelenségre az adott rendszer által aggatott definíciót használjuk, de a 4. és 5. pont viszonylagos háttérbe szorítottsága érthető: az egyik kategória elég nehezen kutatható az adott forrásbázis alapján, a másik pedig könnyen a direkt politizálás vádját vonná a szerzőkre. Ugyanakkor a szerkesztő rögtön a bevezető tanulmányban (Társadalmi ellenállás a Kádár-rendszerben és az állambiztonság Jobboldali” ellenségei) kivonja a népieket az 1. pont érvénye alól, annak ellenére, hogy az állambiztonság a „nacionalizmus elleni harcot” jobboldali jelenségként kezelte. Érzésem szerint az erre adott indoklás (a romániai magyarság elnyomása ellen a demokratikus ellenzék is tiltakozott és a nacionalizmus nem feltétlenül jobboldali attribútum) nem feltétlenül meggyőző. Korábbi munkáiból is kiszűrhető álláspont, hogy Ungváry a népieket — legjobb esetben is — a pártállam társutasainak tartja, annak ellenére, hogy a velük foglalkozó állambiztonsági iratanyag a legkiterjedtebbek közé tartozik, és a mozgalom szereplői alkalmanként a börtönbüntetést sem kerülték el. Az érvelést tovább gyengíti, hogy miközben a kisgazda politikusokat is besorolja a társutasok közé (17.), az ő szereplésükkel és a rájuk fordított állambiztonsági figyelemmel két tanulmány is foglalkozik a kötetben. Miközben ha pusztán a programokat vesszük, a koalíciós idők pártjai — kevés kivételtől eltekintve — valójában mind baloldali-etatista változásokat hirdettek: földosztást, államosítást, központosítást, a szociális védőháló kiterjesztését, állami gondoskodást. Más kérdés, hogy erről miként vélekedtek választóik, és még messzebb vezetne, ha ezeket a követeléseket be akarnánk ágyazni egy közép-európai jobboldaliság-történetbe. A recenzens dilemmáit rövidre fogva: ha Dobi István és Bognár József igen, akkor Püski Sándor vagy Bodor György miért nem?
