Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Honvári János: Germuska Pál: A magyar középgépipar. Hadiipar és haditechnikai termelés Magyarországon 1945 és 1980 között
1576 TÖRTÉNETI IRODALOM telt fordíthatott. Ez utóbbiak közül a két legjelentősebb kölcsön az 1952-ben a rendkívül rossz mezőgazdasági termelés tőkés külkereskedelemre gyakorolt negatív hatásainak enyhítésére felvett közel 50 millió rubeles, és az 1957-ben a Kádár-rendszer megsegítésére nyújtott mintegy 170 millió (részben konvertibilis valutát jelentő) hitel, amelyekhez egyébként kedvező feltételekkel, általában 10 éves lejáratra és 2%-os kamat mellett jutott hazánk. Vagyis a Magyarországnak 1966 végéig nyújtott szovjet hiteleknek kevesebb, mint négy tizede szolgálta a lakosság közvetlen ellátását, az életszínvonal emelését, a gazdaság általános modernizálását, legfőképpen pedig a nemzetközi fizetési mérleg tőkés relációban mutatkozó hiányának a csökkentését. A II. világháború végétől 1980-ig három nagy fegyverkezési programot valósított meg az ország. 1948-1953 között a hihetetlen méretűre duzzasztott hadi kiadások súlyos gondokat okoztak a lakosság ellátásában, az infrastruktúra és a mezőgazdaság fejlesztésében. Úgy tűnt, hogy a koreai háború 1950. évi kirobbanása és gyors eszkalálódása igazolja azokat a jóslatokat, amelyek a két világrendszer közötti újabb világméretű összecsapás elkerülhetetlenségét vizionálták. Mindez a Szovjetuniót és a csatlós országokat újabb nagyarányú háborús erőfeszítések megtételére késztette. A magyar éves és a folyó ötéves tervet többször átdolgozták és 1951-től az előirányzatokon belül abszolút prioritást kapott a nehézipar, azon belül a hadiipar. A hadsereg létszámát (polgári alkalmazottakkal együtt) erőltetett ütemben már 1951 őszére közel 200 ezer főre kívánták emelni. Az 1951. január 9-i moszkvai tanácskozáson pedig Sztálin további erőfeszítésre és még nagyobb mozgósítható katonai létszám felállítására ösztönözte a szatellit országok vezetőit. A magyar hadsereg maximális létszámát (a katonákat, polgári alkalmazottakat és a hadrenden kívüli építő alakulatokat is beleértve) 1952 végére érte el, ekkor meghaladta a 210 ezer főt. A katonai kiadások és beruházások költségei 1953 nyaráig ugrásszerűen növekedtek, amit az állampárt vezetése eltitkolt a közvélemény előtt. Ekkortól vált rendszeressé, hogy a költségvetést két variációban készítették. Egyiket a nyilvánosságnak szánták, a másikat — amelyik a katonai kiadásokat és fejlesztéseket is tartalmazta — szigorúan titokban kezelték. A pártállami időkben a titkos költségvetés két legbizalmasabb tételét, amelyet csak a beavatottak nagyon szűk köre ismert, a hadikiadások és az export dotálására fordított hatalmas összegek jelentették. Ezek a terhek annak ellenére duzzadtak elviselhetetlen mértékűre, hogy az igazán magas és különleges felkészültséget igénylő katonai cikkek (harckocsi, repülőgép, nehéz tüzérség stb.) iránti igényeket hazai termelés helyett importból elégítették ki. Az 50-es évek első felében állandóan feszített tervfeladatok csődközeli helyzetbe taszították az országot. Sztálin halála után az elviselhetetlen méretűvé fokozódó feszültségeket mérsékelni, a gazdaságban kialakult tartós és súlyos szerkezeti aránytalanságokat oldani kellett. Az eddigi elemzések jellemzően a Rákosi körüli szektás-dogmatikus vezetők (Gerő Ernő, Friss István stb.), az Országos Tervhivatal, valamint a Kohó- és Gépipari Minisztérium átállással kapcsolatos (szubjektív elemekre visszavezethető) ellenállásával magyarázták az 1953 nyári fordulat lassú megvalósulását. Germuska világosan bizonyítja, hogy az átállást egy sor objektív körülmény is akadályozta (pl. a hadiipari üzemek rugalmatlan, speciális feladat ellátására alkalmas gépsorai, a termelés tehetetlensége, a megfelelő szakemberek hiánya stb.). A következő nagy fegyverkezési kampányra az SZKP XX. kongresszusa utáni enyhülési folyamatot átmenetileg megszakító második berlini, a majdnem újabb világméretű összecsapás reális veszélyét magában hordozó kubai válság, Albánia és Kína külön utas politikája nyomán 1961 és 1963 között került sor. A magyar hadsereg fegyverzetének elavulása, a korszerű követelményektől való fényévnyi lemaradása mindenképpen indokolta, hogy az előző időszak mennyiségi fejlesztésével szemben ekkor már a minőség kapott prioritást. (Légvédelem, páncélosok, speciális gépjárművek.) Minderre azonban akkor került sor, amikor a jelentős összegű fegyverkezési program a magyar gazdaság növekedési ütemének a csökkenése, a megtermelt nemzeti jövedelem rendszeres túlosztása, az állandósuló gabonaimport miatt egyébként is nehéz helyzetbe került gazdaság egyensúlytalanságát tovább rontotta, ami viszont kemény restrikciós intézkedések kényszerű meghozatalához vezetett. Az 1970-es évek második felében a hadiiparban is utat tört magának a gazdaságosság, nyereség, exportképesség stb. A katonai termékek összetételét — a civil javakhoz hasonló módon — a kevésbé anyagigényes, jövedelmezőbb termékek irányába igyekeztek tolni. Itt is elvárás lett a szelektív iparfejlesztés. Az 1970-es évek második felében a hadiipar megítélése már legalább annyira gazdaságossági, mint védelmi kérdés volt.
