Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Honvári János: Germuska Pál: A magyar középgépipar. Hadiipar és haditechnikai termelés Magyarországon 1945 és 1980 között
A nagy hadsereg-fejlesztési kampányokat 1953 nyarán, 1956 után és az 1970-es évek második felében a fegyveres erők létszámának és a hadikiadásoknak a radikális csökkentése követte. Ennek következtében a fegyvereket, lőszert, lőport, robbanó anyagokat, katonai híradástechnikai eszközöket és járműveket gyártó hadipar nem tudta a kapacitását kihasználni. Még úgy sem, hogy a háborús mozgósítás idején szükségesnek vélt kapacitások egy részével a hadiipar békeidőszakban civil termékeket gyártott, illetve a katonai termékeket igyekeztek exportálni. A kettős profil (hadi és polgári) célja az volt, hogy maradjon meg használható állapotban a hadi kapacitás, amit mozgósítás idején aktivizálni lehet és alakuljon ki olyan váltóprofil, amely valós társadalmi szükségleteket elégít ki, de mozgósítás esetén ennek termelését különösebb gond nélkül fel lehet majd függeszteni. A békeidőben kihasználatlan kapacitások miatt keletkezett veszteségeket a hadiipari vállalatok számára az állam dotációk formájában megtérítette. A monográfiában elvétve előforduló pontatlanságok a témához csak áttételesen kapcsolódó kérdések kapcsán fordulnak elő és leginkább a feldolgozás jelenlegi hiányait tükrözik. A Magyar Optikai Művek (és még számos más magyarországi vállalat német vagy annak minősített tulajdoni hányada) nem a magyar-szovjet jóvátételi egyezmény, hanem a győztes nagyhatalmak 1945. augusztusi, Potsdamban kötött megállapodása értelmében került szovjet tulajdonba. A MOM-ban (és még öt vállalatban) meglévő kisebbségi magyar részvényeket Magyarország egy 1949. december 31-i megállapodás értelmében kicserélte a vegyes vállalatokban lévő szovjet kisebbségi részvénypakettre. A szovjet vállalatokat (közte a MOM-ot) a Szovjetuniót nem „átadta”, hanem egy 1952-es megállapodás értelmében eladta, Magyarország pedig megvásárolta a korábbi tulajdonostól. A paritásos (50-50%-os tulajdoni hányadú) szovjet-magyar vegyesvállalatokban lévő orosz részesedést nem 1952-ben, hanem 1954-ben vásárolta vissza Magyarország. Azok után, hogy a Tájékoztató Iroda 1948. júniusi ülése után Magyarország felfüggesztette a Jugoszláviának járó magyar jóvátételi szállításokat, majd hamarosan felmondta a két ország között 1947-ben megkötött két nagyfontosságú, hosszú lejáratú gazdasági együttműködési szerződést, nem tartom valószínűnek, hogy hadiipari szerszámgépek vásárlása terén Jugoszlávia 1949 elején komolyan szóba jöhetett volna, mint beszerzési forrás. Nem csak Germuska, hanem több történész is angolnak tartja a budapesti Standard Villamossági Rt.-t, holott ez a társaság soha sem tartozott a szigetországi érdekeltségek közé. A Standard Villamossági Rt. az Egyesült Izzó telefon- és távíró részlegéből 1928. január 1-jén, paritásos magyar-amerikai vegyesvállalatként alakult. Az 1930-as években az amerikai konszern megvásárolta a cég összes részvényét, így Magyarország II. világháború előtti egyetlen híradástechnikai termékeket gyártó üzeme 100%-ban az International Telephone & Telegraph Corporation (ITT) tulajdonába került. A félreértés onnan eredhet, hogy a magyar Standard közvetlenül az ITT termeléssel foglalkozó európai leányvállalatainak az irányító központja, a londoni International Standard Elektric Company (ISEC) alá tartozott. Ezek az apró pontatlanságok azonban semmit sem vonnak le az úttörő jellegű munka értékéből, amely megkerülhetetlen mindazok számára, akik behatóbban szeretnék megismerni a szocialista magyar hadiipar — vagy általánosabban a II. világháború utáni magyar gazdaság — történetét, netán ennek a témának a kutatására vállalkoznak. TÖRTÉNETI IRODALOM 1577 Honvári János
