Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Magyarics Tamás: Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig
1568 TÖRTÉNETI IRODALOM jelentőségét a nemzetközi életben. Nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk egy adott állandóról: Magyarország egyes esetekben a méretéhez képest nagyobb szerepet játszott a nemzetközi porondon (így 1956-ban vagy 1989-ben), míg a hidegháború alatt a nyugatiak és a szovjetek szemében egyaránt a második vonalba szorultunk az amúgy sem túl nagy súllyal rendelkező kelet-közép-európai államok sorában. Magyarországnak az imént említett geopolitikai helyzetéből fakadóan mindig figyelembe kell venni két közvetlen nagyhatalmi szomszédjának akaratát. A német és az orosz/szoyjet befolyás bizonyos mértékű ellensúlyozására gyakorlatilag évszázadok óta létezik egy angolszász orientáltságot erősíteni kívánó törekvés hazánkban. A 20. század elején, a világháborút követően Magyarországon sokan a wilsoni liberális világképben látták a megoldást; még pontosabban, az amerikai elnöknek a nemzeti önrendelkezést nemzetközi normává emelésére tett javaslatában. Az első csalódás ekkor érte az amerikai értékelvű külpolitikában bízó és hívő magyar politikusokat és értelmiségieket: az amerikaiak asszisztálásával a nyugat-európai nagyhatalmak egy rendkívül egyoldalú és igazságtalan békét kényszerítettek Magyarországra. A Woodrow Wilson szellemi örökösének tekintett Franklin D. Roosevelt második világháború utáni víziójában eleve nem szánt egyenrangú szerepet a kisebb államoknak; „Négy Csendőr” elképzelése gyakorlatilag a nagyhatalmi hegemónia globális érvényesítését célozta. Az amerikai elnök, továbbá, az Alfred Thayer Mahantől eredeztethető és távoli rokonán, Theodore Roosevelt elnökön (1901-1909) keresztül a 20. századi amerikai geopolitikai gondolkodást nagymértékben meghatározó gondolatot vallotta, mely szerint a tengeri hatalom fontosabb, mint a szárazföldi. Ennek megfelelően a Roosevelt-adminisztráció számára Magyarország, illetve a közép-európai térség még csak másodlagos jelentőségű sem volt, és mindössze a német hadipotenciál egy bizonyos részének lekötése szempontjából foglalkozott a térséggel. Magyarország esetében ez elég csekély eredménnyel járt: a „Margaréta”-hadműveletben mindössze százezer német katona vett részt, és a normandiai partraszállás idején pedig nagyjából csak fele ekkora létszámú német haderő tartózkodott hazánkban. Annak ellenére, hogy a háború alatt számos amerikai béketerv készült, (Lásd Romsics Ignác (szerk.): Amerikai béketervek a háború utáni Magyarországról (Typovent, Gödöllő, 1992.) azok legjobb esetben is csak „ujjgyakorlatoknak” minősíthetők; a hivatalos amerikai álláspontot James F. Byrnes külügyminiszter fejezte ki, aki az esetleges határmódosításról kijelentette: „Különösebben nem érdekel a dolog. Nem csinálunk ügyet belőle.” (89.) A háború alatt az angolszász hatalmakkal kezdeményezett „titkos” béketárgyalásokat pedig mind az amerikaiak, mind a britek lényegében rosszhiszeműen folytatták. Egyrészt katonai-stratégiai szempontból eldöntött kérdés volt, hogy angolszász erők nem fognak részt venni Magyarország német uralom alól való felszabadításában, másrészt olyan teljesíthetetlen követelésekkel léptek fel a Kállay-kormánnyal szemben, amelyeknek a teljesítése — minden valószínűség szerint — előbbre hozta volna a német megszállást annak minden következményével egyetemben. Az amerikai mentalitás illusztrálására a szerző megemlíti, hogy amikor Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, az OSS berni rezidensének, Allen Dullesnek és beosztottjának, Royall Tylernek megpróbálta elmagyarázni egy német megszállás lehetséges következményeit, azok azt válaszolták: „háború van, a könyökünkig ér a vér, néhány százezer élet ide vagy oda már nem számít”. (74.) Megállapítható ugyanakkor, hogy a háborúból való kiugrásra soha nem volt igazi lehetőség függetlenül az amerikai-brit magatartástól; Magyarország geopolitikai helyzete egyszerűen kizárta a reális lehetőségek közül ezt a megoldást. Az is tény azonban, hogy a magyar vezetés nem ismerte az angolszász hatalmak valódi elképzeléseit és — újfent — illúziókat táplált azokat illetően. Az 1944. októberi Sztálin-Churchill ún. százalékos megállapodással aztán az orosz vezető a britektől megkapta azt, amit Adolf Hitlertől korábban nem: a szovjet kelet-közép-európai érdekszféra kiterjesztését és a Moszkva által hőn áhított „stratégiai mélységet”, vagy ütközőzónát. Noha az amerikaiak formálisan nem vettek részt a megállapodásban, Washington jogosnak ismerte el a szovjet biztonsági törekvéseket a térségben, és ez a stratégiai meggondolás húzódott aztán az amúgy is gyenge amerikai pozíciók fokozatos feladásában a második világháborút követő években. Az amerikai „szovjetológusok”, köztük George F. Kennan és Charles Bohlen a szovjet rendszer törekvéseit ebben a hagyományosnak mondható erőegyensúlyi keretben értelmezték (82.), és az ideológiai aspektusoknak nem tulajdonítottak döntő jelentőséget a szovjet külpolitikában. Az 1945-1948 közötti ún. koalíciós időkben Magyarország szovjetizálása több-kevesebb tervszerűséggel folyt, rendkívül erőtlen és félszívű amerikai (és kevésbé brit) ellenkezés mellett. A Truman-kormányzat egyrészt, akár dogmatikusnak is mondható álláspontról, nem volt hajlandó támogatni a kommunistákkal szembeni demokratikus erőket, amikor azok támogatásért for-
