Századok – 2015

2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Magyarics Tamás: Borhi László: Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig

dúltak a budapesti amerikai követhez. Arthur Schoenfeld azzal utasította el a kisgazdák kérését, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be más országok belügyeibe. (90) A döntésben szerepe lehetett annak is, hogy Schoenfeld nagykövet nagyon rossz véleménnyel volt a kisgazda politikusokról (Rákosi Mátyásról ellenben igen elismerően nyilatkozott), míg a New York Times arról írt, hogy Tildy Zoltán és Nagy Ferenc nem hajlandó szembeszállni a kisebbségben lévő kommunisták nyomásával. (Borhi László-. Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945-1956. Corvina, Budapest, 2005. 122. ) Az amerikai húzódozás másik indítékára a prágai amerikai követ. Laurence Steinhardt világított rá, aki azért nem javasolta kölcsön folyósítását a csehszlovák államnak, mert az „elveszett pénz” lenne tekintve a valószínűsíthető teljes kommunista hatalomátvételt. Azt is mondhatnánk, hogy az amerikai magatartás úgymond következetes maradt: míg a háború alatt azt kívánták Magyarországról, hogy szálljon szembe minden nyugati segítség nélkül Németországgal, most a demokratikus politikai erőktől várták el, hogy a szovjet gazdasági, politikai és katonai támogatást élvező kommunistákkal szemben vegyük fel a küzdelmet mindenféle külső támogatás nélkül. Magyarország neve egy rövid pillanatig Törökországé és Görögországé mellett felmerült a később Truman-doktrínaként ismertté vált ún. feltartóztatási politika egyik célországaként, de Magyarország stratégiai jelentősége nem vetekedhetett a két utóbbi államéval, így az 1947. március 12-én elmondott beszédbe már nem került be.

A magyar-amerikai kapcsolatok mélypontját az 1948-as kommunista hatalomátvételt követő évek jelentették. A magyar kormány sorra indított kirakatpereket nyugati, köztük amerikai gazdasági érdekeltségek ellen (MAORT, IT&T, stb.); egymást követték a követségek munkájának kölcsönös megnehezítését (kiutasítások, mozgáskorlátozások, stb.) célzó intézkedések, sőt magyar konzulátusok bezárása (Clevelandben és New Yorkban), egy magyar terület fölé tévedt amerikai repülőgép elkobzása, és a sort lehetne folytatni. A hidegháború „mélyén” az Egyesült Államok új stratégiát dolgozott ki (NSC-68), amelynek a lényege a szovjet csatlós államokban az elégedetlenség szítása volt a lélektani háború olyan eszközeivel, mint rádióadások (Amerika Hangja, Szabadság Rádió, Szabad Európa Rádió) és, többek közt, a rendkívül kétséges hatásfokkal működő ún. léggömbakciókkal. Sőt, 1953-tól kezdődően az Eisenhower-adminisztráció újabb szintre emelte a retorikai hadviselést, s immár a kommunizmus visszaszorítását (roll-back) helyezte a közép- és kelet-európai országokba irányuló propaganda középpontjába. Rendkívül nehéz, sőt talán lehetetlen minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy mennyire érte el a célját ez a fajta amerikai politika. A könyvet olvasva talán itt lehet némi hiányérzete az olvasónak. A szerző utal ugyan több, a korszakban elítélt magyar belső ellenálló vallomására, amelyekben — többek közt — a „Szabad Európa Hangjáról” [sic!] mint mozgósító médiumról beszélnek. (129.) A korszak közismert módszereinek ismeretében némi fenntartással lehet kezelni az ilyen fajta „perdöntő” bizonyítékokat. Borhi László a kötetben mindvégig, nagyon helyesen, utal a térség többi, szovjet érdekszféra került országában a párhuzamokra, illetve az Egyesült Államok regionális stratégiájára, ám ebben az esetben hiányoznak ezek a fajta összehasonlítások, mindössze a léggömb akciók csehszlovákiai hatására utal. (132.) A kérdés feldolgozása ugyanakkor bevallottan szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne: nem készültek megbízható felmérések arról, hogy például a célba vett lakosság mekkora részéhez jutottak el az üzenetek; azok milyen hatást gyakoroltak (az üzenetek maguk lényegében jelszavak szintjén mozogtak); illetve a hatóságok milyen mértékben használták ki azokat a saját propaganda céljaira. Ugyanakkor sokat mondó, hogy az amerikai vezetés egyrészt maga sem nagyon hitt a „felszabadítási” retorikában, másrészt Sztálin halála után a „genfi szellem” (1955) jegyében nem akarták élezni a helyzetet, sőt John Foster Dulles még attól is tartott, hogy olyan kockázatokat rejt magába egy agresszív szovjetellenes politikai, ami visszaüthet a „szabad világra”. (142.) A gondolatmenet mélyén az a filozófiai kérdés rejtőzött, hogy a szovjet uralom kiterjesztése Közép- és Kelet-Európára további agresszív szándékokat jelent-e, vagy inkább védekező jellegű (George F. Kennan), és Moszkva térségbeli fennhatósága inkább stabilizálja-e a nemzetközi rendet. Borhi László meggyőzően bizonyítja, hogy egy rövid, kezdeti időszakot követően az utóbbi nézet kerekedett felül az egymást követő amerikai adminisztrációk gondolkodásában, és a közép- és kelet-európai stabilitás (más szavakkal, a világháború utáni erőegyensúly) fenntartása vált Washington regionális stratégiai céljává a hidegháború végéig. Sőt, ennek az erőegyensúlynak a prolongálása volt alapvetően elsősorban a brit és francia, de bizonyos mértékben még az amerikai külpolitika homlokterében még 1989-ben is, nem csupán a Szovjetunió biztonsági érdekeinek összefüggésében, hanem egy (újra)egyesített Németországtól való félelem okán is. A tartózkodás nem volt új keletű: a brit Foreign Office már 1956-ban attól

TÖRTÉNETI IRODALOM 1569