Századok – 2015

2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ugrai János: Sasfi Csaba: Gimnazisták és társadalom Magyarországon a 19. század első felében.

pontos számadatokkal mutatja ki a vidéki diákok gimnáziumba eljutása és falujuk közlekedési adottságai közötti szoros korrelációt. Ehhez kapcsolódóan külön vizsgálat tárgyává tette a megyeszékhelyet. Ami azért érdekes, mert Zalaegerszegen ekkoriban nem volt gimnázium, ám a mezőváros igazgatási központ jellegéből, presztízséből, s a beköltözések miatt fokozódó nemesi jellegéből adódóan mégis komoly beiskolázási körzetként működött: a kanizsai, keszthelyi, kőszegi és szombathelyi gimnázium is profitált az egerszegi szülők iskoláztatási igényeiből.

A klasszikus társadalomtörténeti megközelítés kívánalmai szerint addig szűkítette-mélyítette Sasfi Csaba a vizsgálati metszeteket, ameddig csak lehetett. Az utolsó fejezetben a lokális társadalom jellemzőiig is eljut tehát: Keszthely, Kőszeg és Szombathely példáján keresztül eredt annak a nyomába, hogy mit jelenthetett a városi lakosság számára a gimnázium jelenléte, illetve a gimnazisták később miként alakíthatták a helyi társadalom összetételét. Egyfelől arra jut a szerző, miszerint a gimnazisták elvándorlása igen nagy arányú volt a korszakban. A helyi gimnázium még kevéssé töltötte be azt a polgáriskolától elvárható szerepet, miszerint megkösse a településen az általa kinevelt iijakat. A helyi diákok településen való megmaradása igen szorosan összefüggött azzal, hogy tovább lehetett-e tanulni a városban. Egyúttal a helyi továbbtanulás lehetősége igen erősen meghatározta a továbbtanulás irányát, jellegét is. így aztán az erőteljesen érvényesülő helyi kötöttségek nyomán a püspöki székhely Szombathelyen sokkal nagyobb arányban választottak papi pályát, mint a másik két városban. E ponton szépen kirajzolódik az értelmiségbe való beemelkedés korabeli klasszikus mintája: a rendi városi polgárság biztosította az egyházi tisztviselők utánpótlását. Lokális szinten is megvizsgálta Sasfi Csaba a kézművesek (nem rendi értelemben vett polgárok) és nemesek tanulmányi stratégiája és eredményessége közötti különbséget - és lényegi eltéréseket nemigen talált. Jól elkülöníthető csoportként megvizsgálta a szerző a három városban a városvezetők (bírók, polgármesterek) iskoláztatási törekvéseit is, s azt láthatta, hogy nem kiemelkedő gyermekeik gimnáziumi jelenléte, illetve gimnáziumi tanulmányainak hossza és eredményessége.

Sasfi Csaba határozott, következetesen végigvitt koncepciója, miszerint az iskola-felhasználók oldaláról közelítve azok létszámából, tanulmányi idejéből, viselkedéséből von le tanulságokat, igazából egyetlen ponton ütközik — egyelőre — áthatolhatatlannak tűnő korlátokba. Az egyes családokra, személyekre lebontott elemzés megállapításai e nagyívű monográfia egészét tekintve inkább csak érdekes, ámde az átfogóbb eredményeket csak szerény mértékben alátámasztó kitekintésnek, kissé esetleges színfoltoknak tűnnek. Személyes emlékiratokat feldolgozó fejezetben négy nemesi ifjú példáján keresztül mutat be a szerző két tipikus iskoláztatási stratégiát: a jómódú nemesét, aki magától értetődően adja a gyerekét gimnáziumba, hisz a társadalmi-kulturális beágyazottságából automatikusan fakad az a latinos műveltség, amit a gimnáziumnak tulajdonít ez a fogyasztói kör. A például vett másik két ifjú szerényebb társadalmi státusához sokkal részletesebb, a miértekre még évtizedek távlatából is hosszabban felelő, inkább cél-, mintsem értékorientált tanulmányi visszaemlékezés párosul. Olyan, mintha egy alulról jövő iskolázott ember jobban megmérné és megbecsülné azt, amit az iskolától kapott, mint egy iskolázottságában már többedik generációs ifjú. Miközben az e fejezet alapját adó, évekkel ezelőtt megjelent tanulmányt magunk is gyakran és szívesen hivatkozzuk, ebben a kötetben nem érezzük ideálisnak a helyét. Pontosabban az érvelés tűnik egy kicsit ingatagnak - hiszen nem idézi pappá, netán városvezetőkké lettek iskolai emlékeit, nem szól a szerző a tanulmányaikról sokszor szívesen mesélő arisztokratákról, s általában nem túlságosan meggyőző az az eljárás, amellyel épp ezt a négy ifjút emelte ki. Mondhatni, e ponton a léptékváltás nem járt maradéktalan sikerrel.

Valószínűleg azért, mert itt már nem pusztán lépték-, hanem módszer-, illetve megközelítés-váltásra is szükség mutatkozik. Sasfi Csaba egészen irigylésre méltó módon veszi számba a kötet első fejezeteiben azt, hogy kik milyen tudományos megközelítésből foglalkoztak itthon és külföldön egyaránt a 19. század (közép)iskolájával és (közép)iskolázásával. Szakirodalmi tanulmányának nagy erénye, hogy fókuszába belekerülnek az inkább politika- és művelődéstörténeti, valamint a nevelés-, sőt pedagógiatörténeti írások is. Ezeket a társadalomtörténészétől eltérő megállapításokat és kutatási tendenciákat ismeri, s a kötet számos pontján be is építi munkájába. Viszont mivel szándékoltan a felhasználók oldaláról közelít a gimnázium átmeneti fejlődési fázisához, nyilvánvaló, hogy egy-egy ponton elérkezik olyan határvonalakhoz, amelyek átlépése meghaladná a vállalt feladatot. Fenntartói és üzemeltetői (értve ezalatt a tankönyvszerzőktől az iskolavezetőkön át a tanárokig nagyon sok szereplőt) akaratok, sőt kényszerek is érvényesülnek mindenkor — s ezek is szoros kölcsönhatásban állnak a társadalom általános állapotával —, amelyek együttesen alakítják az adott korszak végtelenül bonyolult oktatási szisztémáját. Nem tudjuk,

TÖRTÉNETI IRODALOM 1559