Századok – 2015
2015 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ugrai János: Sasfi Csaba: Gimnazisták és társadalom Magyarországon a 19. század első felében.
1558 TÖRTÉNETI IRODALOM nehézségek túlnyomó többségét, a mégis meglévő markáns protestáns tömbök és iskolák viszont jól kutathatóak, s egyfajta kontroli-tényezőként is kiválóan érvényesülhetnek. A 15 katolikus gimnáziumra fókuszáló dunántúli elemzés egyfelől megerősíti a korábbi fejezet eredményeit: a térségben az országos tendenciákkal megegyezőek a beiskolázási létszámok, s élesen körvonalazódik a polgáriskolai szerepkör erősödése is. A dunántúli iskolák felerészben helyi diákokat fogadtak - s jellemzően ők azok, akik megelégedtek a rövidebb gimnáziumi tanulmányokkal. Ez egyszerre jelenti a középiskolával rendelkező településeken élők versenyelőnyét a vidéki kortársaikkal szemben, s a városi népesség körében a hosszú, tradicionális tanulmányi pálya iránti érdeklődés csökkenését. A korabeli kategorizálás sokféle bizonytalanságával megküzdve ugyan, de alapvetően meggyőző eredményre jut Sasfí Csaba a 19. századi gimnázium társadalmi összetételére vonatkozóan. Rendi alapon a nemesi származásúak súlyának jelentős csökkenése figyelhető meg. A 18. század végi nemesi dominancia a következő emberöltőnyi időben megszűnt, általában kétszerese lett hozzájuk képest a polgári, vagy legalábbis polgári jellegű (azaz nem feltétlenül polgárjoggal rendelkező, sok esetben „csak” városi kézműves, kereskedő) családból származók iskolai aránya. A korszakban markánssá nem, de azért állandóvá vált a jobbágygyermekek jelenléte, s az utolsó évtizedek a zsidóság gimnáziumi megjelenését is elhozták. A szülők foglalkozása szempontjából a „tanult” szülők (azaz az értelmiségiek, szellemi foglalkozásúak - a jegyzőkig, kántorokig, tanítókig bezárólag) gyerekeinek rendszeres jelenléte érdemel említést: a vizsgált korszak első felében megduplázódott az arányuk, s aztán ez a 20% körüli részesedésük rögzült a későbbiekben is. Ráadásul Sasfi kimutatja: az értelmiségi szülők gyermekei szignifikánsan jobb tanulmányi eredményeket is értek el a középiskolában. A sokféle adat kombinálásából az iskolázás jellemző típusait különíti el a szerző. Eszerint egyértelműen létezett egy „polgáriskolai gimnáziumi karrier”: helyben élő polgár vagy polgári életmódot élő szülőnek alapvetően csak a kisgimnáziumi osztályokban való részvételre összpontosító, tehát továbbtanulni nem igyekvő fiáról van szó. Vele szemben a jobbára vidéki nemes, és az értelmiségiek — akiknek nagy része nemes is egyben — gyermekei hosszabban tanultak a gimnáziumban, s közelebb álltak az iskolatípus tradicionális funkciójához. Mivel e két réteg iskolai részesedése jelentős maradt, a gimnázium továbbtanulásra való felkészítő funkciója sem gyengült, hanem erősödött. És mivel a modern polgár kinevelésében is egyre markánsabb szerepet töltött be, a gimnázium kettős fúnkcióerősödésen esett át ekkoriban. Sopron, Pápa és Komárom lehetőséget teremtettek a szerzőnek arra, hogy összevesse a katolikus intézményekben körvonalazódó trendeket a helyi protestánsok jellemzőivel. így is a fő tendenciák alapvető egyezésére jutott. Kifejezetten felekezetsajátos tényezőként csak a birtokos nemesség, valamint a tanultak társadalmi kategóriájába tartozó szülők gyerekeinek jóval nagyobb iskolai részvétele emelhető ki a katolikus oldalon. Némileg talán meglepő módon Sasfi Csaba más ponton nem talált lényeges különbségekre a felekezeti törésvonal mentén. Mindezek kapcsán Sasfi bevezeti a tárgyalásba a gimnáziumkarakter kifejezést. Az adott intézménynek a helyi és a környező (regionális) társadalommal való viszonya, beiskolázási körzete, valamint az iskola falain belül eltöltött tanulmányi idő jellemző hossza alapján igyekszik a szerző szétválogatni azokat a funkciókat, amelyeket egy-egy középiskola dominánsan betöltött, így például élesen eltér a pécsi, jezsuita eredetű, a korszakban is kifejezetten regionális jelentőségű, s a diákokat döntően a teljes gimnáziumi tanulmányok erejéig benntartó gimnázium a pápai kisgimnáziumtól, amely kétharmad részben helyi diákokat fogadott, s csak az alsó gimnáziumi osztályokban kínált szolgáltatást. A soproni gimnázium funkciójában (klasszikus gimnázium) a pécsihez állt közel, de nem regionális, hanem megyei jelentőséggel bírt a beiskolázás szempontjából. Győr jezsuita eredetű gimnáziuma a pápai után a legnagyobb arányban fogadott helyi diákokat - s itt még egymással versengett a klasszikus és a polgáriskolai funkció. Ötödik típusként pedig a keszthelyi nagygimnáziumot különíti el Sasfi: itt bár végig lehetett tanulni, mégis az alsóbb osztályokra koncentrálódott a javarészt helyi diákok által megtestesített érdeklődés. Újra szűkítve a vizsgálat keresztmetszetén az egyik legkevésbé iskolázott dunántúli megyét, Zalát veszi górcső alá a továbbiakban a szerző. Úgy tűnik, ebben a kevéssé fejlett kisrégióban a klasszikus továbbtanulási stratégia dominált még ekkoriban: aki eljutott a gimnáziumba, az jobbára tovább is kívánt tanulni, a polgáriskolai funkció kevéssé érvényesült. Az elemzés szintjét tovább, mégpedig jellemző településtípusokra lebontva azt láthatjuk, hogy ugyanazon nemesi réteg iskoláztatási stratégiájában jelentős különbség mutatható ki a falu és mezőváros viszonylatában: a falusi nemesi tisztviselők egyértelműen a hagyományos iskoláztatási mintát követték, míg a zalai mezővárosokban a nemesek körében is jobban elterjedt a polgáriskolai funkció. Sasfi
