Századok – 2015
2015 / 6. szám - FIGYELŐ - Karády Viktor: Társadalompolitika és zsidó vagyon a Horthy-korszakban a soá-ig: Ungváry Krisztián könyve kapcsán
1516 KARADY VIKTOR sége és nyelvi mobilitás-készsége, nem beszélve az esetenként ellenséges vagy bizalmatlan fogadó társadalmi közegek fenntartásainak legyőzését szolgáló ’kompenzációs kényszerről’, egyes betelepülő ’asszimilánsok’ kiemelkedő gazdasági és mobilitásbeli sikerei könnyen értelmezhetők valamiféle illegitim, nem jogos vagy egyenesen erkölcstelen előnyszerzésnek. Az, hogy a zsidó vagyon — ha kialakult — nem tarthatott igényt ugyanolyan társadalmi jogosultságra, elismertségre vagy tekintélyre (annak ellenére, hogy kialakítása, megszerzése a korabeli társadalomban a nemzetépítő elit által is propagált érdemelvek jegyében történt), mint a kizárólag örökléssel (tehát nem egyéni teljesítménnyel) szerzett nemesi birtok, kezdetektől fogva a judeofób közbeszéd kánonjának részét képezte. Ugyanezt aztán az 1870-es években szerveződő politikai antiszemitizmus ideológiai tételeiben is megfogalmazta. Röviden, mindazt amit Ungváry az egyenlőtlen modernizáció, az asszimiláció és a polgárosodás alapvető összefüggéseiről felvezetésszerűen mond, fontos ugyan, de súlyosan alulértelmezett és történelmi kontextusát illetően elégtelenül reflektált. Félrevezetőnek is minősíthető például egy olyan látszólag logikus megállapítás hogy a 20. század elejei zsidó vállalkozó réteg domináns szerepe összefügghetett „.. .azzal a ténnyel, hogy a ... 18. században bevándorló zsidóság első csoportjai korántsem a szegények köréből kerültek ki.” (43. o.) Mintha döntően a feudális kor gazdagjaiból (ilyenek bőven találtattak a szabad királyi városok patrícius polgárai és persze az arisztokraták között) kerültek volna ki a szabadversenyes kapitalizmus tőkés vállalkozói. A könyv történelmi ténymegállapításai között is lehet néhány problematikus passzust találni. Ungváry igazoltan vezeti vissza témáját az 1919 előtti kor antiszemita kezdeményezéseire, szembeállítva a zsidóellenesség erőre kapását a társadalmi és politikai közvéleményben az állam és az uralkodó politikai elitek többé-kevésbé következetesen zsidóbarát politikájával. Ez az elemzés sok szempontból finomításra szorult volna. Számba vehette volna többek között (mint fentebb már erre utaltam) a zsidó jelöltek kizárásának vagy igencsak diszkriminatív befogadásának rendszerét a közületi szektor pozícióiban és kedvezményeiben, például a főiskolai kinevezéseknél. Míg az egyetemi oktatók között zsidó szakemberek viszonylag ritkán nyertek kinevezést, a századforduló egyetemi diákságának harmada-hatoda (karok szerint változóan) zsidó volt. Az értelmiség és a középosztályok társadalmi jövőképének belső megosztottsága — mely a keresztény kurzus alatt az uralkodó elitben antiszemita konszenzushoz vezetett — a századforduló utáni években kezdett intézményes formát ölteni, pl. a Galilei kör és a Társadalomtudományi Társaság, valamint a katolikus diákmozgalmak és értelmiségi társaságok szembenállásával. 1900 után megkezdődött a zsidó tanulók szegregációja a középiskolai piac katolikus szektorában34, de egyes 34 Erre nézve álljon itt példaként a zsidók befogadása szempontjából kifejezetten nyitott, ősi (1717-ben alapított) budapesti Piarista gimnázium statisztikája a zsidó érettségizők számarányának változásairól: 1850-1900 között 14,7%, s ez az arány megmaradt a jórészt még a 19. században induló 1901-1910 között érettségizőknél is (14,1%). 1910-19-ben azonban már csak 5,3% s később 1920-29-ben mindössze 3,3%, majd 1930-1943-ben 1,4% volt csak a zsidók aránya. A szocializmus előtti kor érettségiző osztályaira Nagy Péter Tiborral közösen szervezett prozopográfiai felmérés adatai (az Európai Kutatási Tanács ELITES08 programja támogatásával).
