Századok – 2015

2015 / 6. szám - FIGYELŐ - Karády Viktor: Társadalompolitika és zsidó vagyon a Horthy-korszakban a soá-ig: Ungváry Krisztián könyve kapcsán

TÁRSADALOMPOLITIKA ÉS A ZSIDÓ VAGYON A HORTHY KORSZAKBAN... 1517

állami főiskolák, mint már jeleztem, már azelőtt is elzárkóztak a zsidó diákoktól. A kiadók és a sajtó megosztottsága a háború előtti s főképp alatti években markánssá vált. A zsidó tőkével működő sajtó egy része igencsak kritikusan viszonyult a politikai téren 1918-ig filoszemita beállítottságú államvezetéssel szemben. Ezek csak egyedi példák arra, hogy a helyzetkép e téren sokkal bonyolultabb, mint ahogy a szerző bemutatta.

Ebben az összefüggésben érdemes felvetni a folytonosság kérdését, melyet a szerző több formában tárgyal, anélkül, hogy teljesen egyértelmű választ adna rá. Az 1919 előtti és utáni helyzet közötti folytonosság kevésbé tartozik a könyv központi témájához. Annál perdöntőbb lenne a keresztény kurzus gyászos kezdete (melyet a véres fehérterror, a rendszerré váló mindennapos zsidóellenes atrocitások és agitáció, valamint a numerus clausus fémjeleztek) és a zsidótörvények, majd a Holokauszt közötti kapcsolat lehetőségének értelmezése. A magam részéről e szempontból erős összefüggést látok s az 1919-ben csúcspontra hágó judeofób hisztériának és erőszakhullámnak a Soá szempontjából is precedens értéket tulajdonítok. Ungváry inkább egy köztes álláspont felé hajlik. Egyrészt részletesen bemutatja azt, hogy a zsidóság általános jogfosztását és gazdasági-társadalmi degradálását célzó törvénytervezetek 1919 után már a parlament nyilvánosságában is napvilágot láttak (94-96 o.). Ugyanakkor sok szempontból jogfosztó rendelkezések is érvénybe léptek, pl. a moziengedélyek bevonása, a trafikjogosítványok diszkriminatív kiadása, a kényszernyugdíjazások, vagy — mint Endre László korai tevékenysége mutatta — az iparengedélyek szelektív osztásával is illusztrált ’bürokratikus antiszemitizmus’ (101-106 o.). A ’fajvédelem’ és az ’őrségváltás’ ideológiai toposzai is az 1920-as években alakultak ki az ezt terjesztő militáns mozgalmakkal és szervezetekkel együtt (97-100. o.). Ungváry ennek megfelelően kritikával is illeti a kontinuitást elvető szerzőket. „Az 1920-1938 között elkészített és részben be is terjesztett törvényjavaslatok, valamint a ’társadalmi egyensúlyra’ hivatkozó zsidótörvények indoklásának tükrében viszont leszögezhető, hogy ezek ugyanannak az antiszemita politikának a termékei voltak” (115. o.). Ugyanakkor konklúziójában Ungváry már azt hangsúlyozza, hogy „a korszakban végig meglehetősen virulens antiszemita indulatok működtek a magyar társadalom egy részében, de ebből még nem következik a rendszer szempontjából is a folyamatosság” (608. o.).

Az egész könyvön végig napirenden marad az antiszemita politikában résztvevő elitcsoportok felelősségének kérdése. A szerző kiemeli a népirtás felé ható szélsőséges, de a fékező erőket is (az utóbbiak között különösen Bethlen, Kállay, Keresztes-Fischer, sőt Horthy szerepét is - 548. o.). A különböző kormányok mérlegének árnyalt értékeléséből végül azt a következtetést vonja le, hogy „A sorban a fő felelősség elsősorban Imrédyé és Telekié” (610. o.). Ami a ’végső megoldást’ illeti, a szerző nem mulasztja el tételesen szembesíteni egymással Horthy hazugságait a deportálások mögötti szörnyű valóság ismeretére nézve, hogy konklúziójában a kormányzó magatartását „morális csődként” értelmezze a német megszállás alatti hónapokban (553-555 o.). Hasonlóan minősíti Sztójay kitalációit a ’zsidókérdés’ magyarországi megoldásának sürgetésére állítólagosán kifejtett „német nyomást” illetően (369, 451. o.). Ehhez a témához