Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Papp István: Ö. Kovács József: Vidéki Magyarország 1945-1970. Dokumentumok földről, hatalomról, emberi sorsokról
TÖRTÉNETI IRODALOM 1325 is tájékozott és ezeket az értesüléseit megosztja a helyben élő Czinegével. De a szöveg végén kiderül miről is van szó: ,,Az iratra ráírva: Nádas e! alkalomadtán nézz körül Te is Járokszálláson (sajnos nem tudom, hogy ez elírás-e vagy így szerepel-e az eredetiben, mivel itt is, mint számos más helyen nem tett Ö. Kovács József a forrásközlési sztenderdnek megfelelő magyarázó lábjegyzetet), hogy valóban ilyen egyszerű-e a helyzet a községben? Keserű XII/2.” Megoldódott a rejtély: a levelet a címben szereplő állítással szemben Czinege írta Keserűnek, s az utóbbi érezte, hogy nem lehet olyan rózsás a helyzet a téeszben, mint ahogy a megyei párttitkár állítja, ezért is utasította munkatársát, hogy ha lesz rá módja, tájékozódjon. Bár az is lehet, hogy igaz a cím, csak Keserű János tudathasadásban szenvedett és a saját maga által írt levélre írta rá ezt a megjegyzést. Ez azért nem valószínű. Harmadik példánk egy 1952-ből származó levél, amelyet T.I. hizlalótelepi vezető írt „Ilku elvtársnak” (Ö. Kovács József kiemelése) a Baranya megyei Bakócán tapasztaltakról. (570-571. o.) Ezzel csupán annyi a gond, hogy bár a szövegíró valóban a mondott faluban dolgozott, de hamar kiderül, hogy a levélben „Szülőfalumról, Rinyaújlak, Somogy megyei kisközségről van szó.” Klasszikus esettel van dolgunk: a rendszerben hívő kommunista hazalátogat szülőfalujába, és az otthoni közösségben szembesül az 1950-es évek elejének kegyetlen valóságával. Ö. Kovács nemes egyszerűséggel átsiklott a két falu nevének összekeverése felett, sőt megismétli tévedését, amikor a következő dokumentumban a Somogy megyei MDP titkár válaszát közli az üggyel kapcsolatban. (572. o.) E levél Kaposváron született, s talán érdemes lett volna elgondolkodni hogyan avatkoztatok volna bele egy szigorúan tagolt párton belül az egyik megye első titkára a másik megye első titkárának ügyeibe. Ha ez így lett volna, akár az apparátuson belüli hatalmi villongásról is lehetne szó, de ne álltassuk magunkat, a forrásközlés lázában nem jutott idő a szöveg lassú és értő olvasására. Persze lehetne minderre azzal legyinteni, hogy a szövegben közölt jelenségek az érdekesek, és az észrevételeim faktológiai kukacoskodások, csak ezzel a kötet alapkoncepciójával kerülne ellentmondásba Ö. Kovács József. Hiszen ő maga hangsúlyozza a köztörténettel szemben a lokális jellemzők és sorsok elsődlegességét. Még egy szempontból figyelemre méltó az előbb közölt forrás. A levél írója azzal kezdi, hogy ő a pécsi kommunista pártiskolán ismerkedett meg Ilku elvtárssal, s már 1946-ban biztatták, hogy bátran tegye szóvá ha a párt politikájában valamilyen visszásságot tapasztal. Egy korszakkal foglalkozó történésznek az Ilku név ismerősen csengene, s egy lábjegyzet erejéig kitérne arra, hogy ki is volt Ilku Pál. Hiszen az érdekkijárás módszerei, csatornái, a lobbitevékenység nagyon fontos kutatási témája a társadalomtörténeti nézőpontú vizsgálatoknak is. Ö. Kovács József mindezt nem érezte fontosnak, ami nagyon sajnálatos, hiszen a példának okáért elég lett volna felütni az 1947-ben választott országgyűlés almanachját,( Ignáez Károly - M. Kiss József: Ilku Pál In: Az 1947. szeptember 16-ára Budapestre összehívott Országgyűlés almanachja. 1947. szeptember 16. - 1949. április 12. Főszerk: Marelyn Kiss József -Vida István Magyar Országgyűlés - Jelenkutató Alapítvány, Budapest. 2005. 170-171.) amiből könnyedén megállapítható, hogy a tanító végzettségű Ilku Pál előbb a Magyar Néphadseregben jutott el a vezérőrnagyi rangig, illetve a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökségének agitációs és propaganda-csoportfőnöki pozíciójáig. Majd 1961-ben Benke Valériát váltva, 1973-ig vezette az oktatási tárcát. Neve mint merev, vonalas, a legrosszabb értelemben vett poroszos hagyományhoz ragaszkodó oktatáspolitikusé maradt fenn, akinek az örökségét a 80-as években kezdték lebontani a szakma nagy örömére. Ilku Pál esete átvezet minket a lábjegyzetek ügyéhez. Egyrészt szembetűnő ezek hiánya, főként a kötet második felében. Nyilván komoly munkával járt volna minden falu nevének ellenőrzése, minden tévesen írott név korrigálása, minden szokatlan, a korhoz kötött kifejezés megmagyarázása. De voltaképpen nem ezek egy forrásközlésre vállalkozó, ráadásul levéltárosi múlttal is rendelkező történész kolléga jogosan elvárható feladatai? így nem szerepelt volna példának okáért a szövegben Polgár helyett Polgári (78. o.), Nyírbogdány helyett Nyírbodán (82. o.), megtudhatták volna az olvasók mi is volt a DÉFOSZ (91. o.). Ez utóbbinál nem elég a rövidítés egyszerű feloldása, érdemes lett volna tudatni, hogy az újgazdák és földmunkások szervezetének összevonásával 1948-ban létrejött rétegszervezet lényegében a paraszti érdekvédelem teljes kikapcsolását és ellehetetlenítését szolgálta, és ily módon segítette a sztálini típusú kollektivizálást. Nem lett volna haszontalan olyan történészek műveit kézbe venni, mint Simon Péter, Szakács Kálmán vagy Nagy József, akik bár köteteiket részben 1990 előtt írták, máig sem megkerülhető szerzői a magyar agrárium 1945 utáni historiográfiájának. A képzeletbeli pontot a politikai elit tagjairól készített lábjegyzetekben tett fel az i-re O. Kovács József. Elég néhány példát hoznunk, hogy érzékeljük hogyan kristályosodott ki ezekben
