Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Papp István: Ö. Kovács József: Vidéki Magyarország 1945-1970. Dokumentumok földről, hatalomról, emberi sorsokról
1326 TÖRTÉNETI IRODALOM az esetekben a tudás hiánya és/vagy a sematikus megközelítés. Kádár Jánosról az alábbiakat tudjuk meg: „kommunista párt- és állami vezető, a diktatúra második felére jellemző »kádárizmus« névadója.” Túl azon a szellemi igényességen, ami a Kádár-kádárizmus összekapcsolásban megjelenik (ennyi erővel ki lehetne írni, hogy Adolf Hitler a hitlerizmus, Joszif Sztálin a sztálinizmus névadója), semmit sem tudunk meg arról, hogy Kádár János politikai pályafutása során mikor avatkozott be döntő módon a vidéki Magyarország életébe. Pedig erre többször is sor került: belügyminisztersége (1948-1950) alatt indult el az egyházak elleni kemény támadássorozat, amelyet számos konkrét esetben, így például a pócspetri ügyben személyesen felügyelt. Ő volt az, aki a kollektivizálás hivatalos meghirdetése után ún. kulákverő brigádok felállítását kezdeményezte, amely lépés a politikai rendőrségen belüli mezőgazdasági elhárítás megszervezésének kezdetét jelentette. 1958-ban pedig az MSZMP főtitkáraként ő mondta ki a döntő szót abban a vitában, amely a téeszesítésről szóló koncepciók körül zajlott. Dögéi Imre képviselte azt a vonalat, ami voltaképpen megvalósult: a gyors, erőszakos, két-három év alatt lezavart folyamatot, ezzel szemben Fehér Lajos jóval lassabb ütemmel és kevesebb bevitt földdel számolt, még a vita utolsó szakaszában is. Ezek a jelentős koncepcionális különbségek nem jelennek meg a könyvben, Fehér ugyanúgy a pártállami nomenklatúra felső vezetésének tagja, mint az agráriumhoz sehogyan sem kötődő Marosán György vagy Kiss Károly. Ö. Kovács voltaképpen következetes volt saját felfogásához, hiszen ha elismerte volna, hogy a pártvezetésen belül több irányzat létezett és csapott össze az agrárium ügyében, akkor nem lehetett volna fenntartani a homogén pártvezetés képét. Viszont ha nem volt homogén a pártvezetés, s ezt Ö. Kovácsnak tudnia kellett, hiszen maga is hivatkozik Varga Zsuzsanna monográfiájára, (Varga Zsuzsanna: Az agrárlobbi tündöklése és bukása az államszocializmus időszakában. Gondolat, Budapest, 2013.) akkor be kellett volna válogatnia olyan forrásokat, főleg a 60-as évek második felére vonatkozóan, amelyek egy előbb konszolidálódó, majd határozott fejlődésnek induló téesz világról is képet adnak. És bizony az a Kádár János, aki 1958-ban a paraszti világot durván és kegyetlenül megtépázó, meggyötrő kollektivizálásnak utat engedett, néhány év múlva azoknak a reformoknak adott zöld lámpát, amelyek az elkerülhetetlen korrekciót, sőt a határozott felfutást biztosították. Ez persze roppant összetett folyamat volt, amelyben a szocialista táboron belüli helyezkedés, Hruscsov és Kádár személyes viszonya, a jóléti politika, a magyar gazdaság exportorientáltsága és devizaigénye egyaránt szerepet játszott. A kötet fogyatékosságait még hosszasan lehetne sorolni, ettől eltekintek, viszont a legkirívóbb hibát nem tudom nem szóvá tenni. Több esetben olvashatjuk egy-egy politikus esetében, hogy valamely párttestület „alkalmazottja” volt. A kissé szerencsétlen és nevetséges kifejezésen túl egészen hihetetlen, hogy miért szerepelhet ez a megfogalmazás Sándor József (105. o.), Olt Károly (144. o.), vagy Keserű János (227. o.) esetében, illetve miért maradt jegyzeteletlenül „Nezvál elvtárs” (304. o) neve? Nem túlságosan nagy erőfeszítéssel ki lehetett volna deríteni, hogy Sándor József nem egyszerűen alkalmazottja, hanem 1957-től vezetője volt az MSZMP Központi Bizottsága Párt- és Tömegszervezetek Osztályának, majd 1963-tól 1977-ig a Központi Bizottság Irodájának. Nem mellesleg sokáig Kádár János egyik legközelebbi bizalmasa, közös ultipartik és családi vacsorák résztvevője. Szerepe az informális döntéshozatali mechanizmusban az adott korszakban nehezen alábecsülhető. Ahogyan Olt Károly sem alkalmazottja, hanem elnöke volt 1961-ben az Allam- és Egyházügyi Hivatalnak. Keserű János pedig 1956 és 1960 között, az MSZMP KB mezőgazdasági osztályának helyettes vezetője, később földművelésügyi miniszterhelyettes, aki ráadásul még az emlékiratait is közre adta néhány évvel ezelőtt. (Parasztsorsfordítók között, Napvilág, Budapest, 2007.) Végezetül Nezvál Ferenc 1957-től 1966-ig igazságügy miniszterként a forradalmat követő megtorlás egyik kulcsszereplője. Ha ezeket a neveket a korszakkal foglalkozó kutató nem ismeri, az több, mint kínos. És még egyszer hangsúlyozom, nem lehet azzal takarózni, hogy jelen esetben társadalomtörténeti vizsgálat volt a cél, mert ez nem adhat felmentést ezen ismeretek megszerzése alól. Nagy reménységgel vettem kézbe a kötetet és nagy csalódottsággal tettem le. Ö. Kovács József forráskutatásban megnyilvánuló szorgalma és bizonyos szemléleti eredményei dacára azt kell mondanom, hogy gyenge, elsietett, nem kiérlelt munka született, amelyet legfeljebb a témában kifejezetten jártas szakemberek szűk köre tud korlátozottan hasznosítani. Ezen az úton nem érdemes tovább menni. Papp István
