Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Papp István: Ö. Kovács József: Vidéki Magyarország 1945-1970. Dokumentumok földről, hatalomról, emberi sorsokról
1322 TÖRTÉNETI IRODALOM célját, a könyv németül nem jelenhetett meg, és Spiró nem kaphatta meg a lengyelországi ösztöndíjat. Ugyanakkor a magyar vezetés is rendkívül érzékenyen reagált Wojciech Zukrowski 1966-ban kiadott Kőtáblák című regényére. A probléma nem csupán az volt, hogy az író a 10 évvel korábbi magyar események kapcsán a magyar vezetők szerint „kompromittáló módon” írt a delhi nagykövetség magyar diplomatáinak magatartásáról, még csak nem is az, ahogyan Kádár 1956 őszi dilemmáit boncolgatta. A magyar vezetés sokkal inkább azt kifogásolta, és amiatt tiltakozott, hogy ezt a forradalom leverésének 10. évfordulójára időzítve egy baráti országban tették úgy, hogy a kifogásolt könyvet a lengyel Nemzetvédelmi Minisztérium kiadója jelentette meg. Az olvasó szerencséjére a kötet összeállítója nem hódol a forráskiadásban egyre divatosabbá váló sajnálatos tendenciának, miszerint elegendő, ha az iratok „beszélnek”. A kötet jól jegyzetelt, a dokumentumok végén található legenda pedig újabb információkat ad a tárgyalások körülményeiről, egy-egy felvetett kérdés további sorsáról. A kötethez névmutató is kapcsolódik, ami ilyen nagy terjedelmű köteteknél nélkülözhetetlen. Baráth Magdolna Ö. Kovács József VIDÉKI MAGYARORSZÁG 1945-1970 Dokumentumok földről, hatalomról, emberi sorsokról Balassi-Korall, Budapest, 2015. 712 o. Három évvel a harmadik kollektivizálási hullámról szóló testes monográfiája (Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában 1945-1965. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945-1965. Korall, Budapest, 2012.) megjelenését követően a hazai társadalomtörténet-írás ismert képviselője részben új kötettel lépett elő. Úgy döntött, hogy a kitartó kutatómunkája során összegyűjtött forrásokból válogatást készít, mintegy kiegészítve a korábbi összefoglaló munkát. E lépése régi és legitim történetírói eljárás. Az viszont felettébb szokatlan, hogy nem szerkesztőként és a bevezető tanulmány írójaként tünteti fel magát, hanem szerzőként, mintha újabb önálló értekezéssel találkozhatna az olvasó. A könyv bevezető tanulmánya (A kommunista diktatúra történeti forrásai és olvasatai 29-55. o.) sok fontos és előremutató megállapítást tartalmaz, amelyeket nem csupán a kollektivizálás, tágabb értelemben véve az 1945 utáni agrártörténet, hanem az államszocialista korszak egészét vizsgálóknak érdemes megszívlelniük. A különböző forrástípusok megbízhatóságáról és értelmezési korlátáiról, a traumatizált, elfojtott élményekről, a lokális nézőpont fontosságáról szóló érvek szerencsére egyre jobban beépülnek a honi történetírói gyakorlatba. Ö. Kovács József korábbi monográfiájának és jelen forrásgyűjteménynek legnagyobb erénye, a források hazai mezőnyben példátlanul széles körű válogatásán (19 megyei és 2 országos levéltár kollektivizálására vonatkozó iratait nézte át) túl az, hogy meggyőzően érvel a harmadik téeszesítési hullám (1959-1961) új nézőpontú megközelítése mellett. A két legfontosabb állítása közül az első az, hogy e folyamat során az erőszak, legyen az verbális vagy fizikai, jóval nagyobb szerepet játszott a parasztság termelőszövetkezetekbe kényszerítésében, mint ahogy korábban gondoltuk. Ezen túl pedig a kollektivizálás az egész társadalmat átható és átjáró folyamat volt, amely nem korlátozódott a hatalom bizonyos végrehajtó szervei és a parasztság közötti szűk interakcióra, hanem jóval székesebb kört ölelt fel. Éppen ezért a kollektivizálás nem pusztán agrártörténeti, nem is csak gazdaság-, hanem egyház-, sőt oktatástörténeti esemény is. Éppen ezért nem csupán a szó szoros értelmében vett agitátorok, hanem a pártapparátus, az állambiztonság, a bírói és ügyészi szervek szerepét is vizsgálni kell, hogy a folyamat egészét megérthessük. Ezt a megközelítési módot nevezi O. Kovács József a kollektivizálás társadalmiasításának. Maga a szó kissé nyakatekert és mesterkélt, a több elemből álló körülírás szerencsésebb lenne, de a folyamat valódi jellemzőit jól fogja össze. Ezeken túl gyakran hangsúlyozza a szerző azt is, hogy nincs egyetlen történet, nagyon fontosok a helyi viszonyok, amelyek nagyon sokszor árnyalták, módosították a közkeletű felfogást. Ha O. Kovács József megmaradt volna e szűkebb témánál és kötetének azt a címet adta volna, hogy Források a harmadik kollektivizálási hullámról, akkor a kritikai megjegyzések java részét el lehetne hagynom. Sajnos azonban nem ez történt és a rossz, a kötet anyagát eléggé hiányosan lefedő cím önmagában is számos probléma forrása. Először is az utolsó dokumentum
