Századok – 2015
2015 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Baráth Magdolna: Lengyel, magyar "két jó barát". A magyar-lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957-1987
TÖRTÉNETI IRODALOM 1321 lengyel fél milyen módon tájékoztatta a szovjet vezetést. A budapesti szovjet nagykövetek jelentéseit közreadó, 2012-ben megjelent kötetben megtalálható az a Kádár János és a budapesti szovjet nagykövet között lezajlott beszélgetésről készült feljegyzés, amely szerint a magyar párt első embere már a lengyel delegáció elutazásának napján részletesen tájékoztatta a szovjet diplomatát a tárgyalások menetéről, és értékelte annak eredményeit. A magyar párt- és kormányküldöttség 1960. márciusi lengyelországi látogatásáról Púja Frigyes külügyminiszter-helyettes és Kádár János is informálta Ty. E Stikov nagykövetet. Míg utóbbi az eredményekről beszélt, Púja a varsói fagyos fogadtatást emelte ki. A kötet szerkesztője szerint Kádár lengyelországi hivatalos látogatása azért húzódott, mert Nagy Imre pere és kivégzése sokáig éreztette hatását a kétoldalú kapcsolatok minden területén. A hatvanas évek közepére azonban a nézeteltéréseknek már nyoma sem maradt, legalábbis erről tanúskodik a két vezető 1963. májusi lanski nem hivatalos találkozójáról készített magyar feljegyzés. A két vezető közötti jó viszony azt is lehetővé tette Kádárnak, hogy egyfajta közvetítő szerepet vállaljon Gomulka és a szovjet vezetés között. 1963. december 20-án Gyenyiszov szovjet nagykövettel folytatott beszélgetése során Kádár pozitívan nyilatkozott a szovjet fél által kialakított tájékoztatási rendszerről. Ugyanakkor azzal a kijelentésével, hogy „ezeknek az információknak azonosaknak kell lenniük a szocialista országok valamennyi kommunista és munkáspártja számára”, Gomulka „sérelmét” kívánta a szovjet vezetés tudomására hozni, aki magyarországi látogatása alkalmával arról panaszkodott Kádárnak, hogy az SZKP KB-tói nem kap megfelelő információt fontos külpolitikai lépésekről. Mitrovits véleménye szerint a kapcsolatok 1967-re romlottak el ismét, amit a két ország vezetésének eltérő külpolitikai koncepciójával magyaráz. Míg Kádár egyértelműen a nyugati nyitás mellett tette le a voksát, Gomulka minden külpolitikai kérdést a „németkérdés szemüvegén keresztül” vizsgált, és a szocialista tábor egységét tartotta a legfontosabbnak. A viszony akkor mérgesedett el igazán, amikor 1967. február elején a Varsói Szerződés tagállamai külügyminisztereinek varsói tanácskozását követően a magyarok visszakozni kényszerültek az NSZK-val történő diplomáciai kapcsolatfelvételtől. Az MSZMP KB nevében Komócsin Zoltán KB-titkár a LEMP KB-titkárának, Zenon Kliszkónak írt levelében szóvá is tette a lengyelek eljárását. (40. és 40a dokumentumok.) A véleménykülönbségek ellenére Gomulka és Józef Cyrankiewicz 1967. március eleji nem hivatalos magyarországi látogatása alkalmával a két vezető kendőzetlen őszinteséggel beszélt a vitás kérdésekről, a németkérdéssel kapcsolatos álláspontjukról. Véleményem szerint a lengyel fél által készített, az elhangzottakat szinte szó szerint rögzítő, több mint 30 nyomtatott oldal terjedelmű feljegyzés a kötet egyik legérdekesebb dokumentuma. A politikai nézetkülönbségeket az 1968-as csehszlovákiai események eltérő értékelése még nyilvánvalóbbá tette. Változás majd csak Gomulka távozása után következett be, amikor Edward Gierek vette át a párt és az ország irányítását. Utóbbi szintén a nyugati nyitás híve volt, a külpolitikai érdekazonosság ugyanakkor nem a kapcsolatok szorosabbá tételét jelentette, mi több a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban visszaesés következett be. Mitrovits is felhívja a figyelmet arra, hogy az 1970-es években sokkal ritkábbak a legfelső szintű találkozók, igaz ezt a lengyel vezetésnek azzal a törekvésével magyarázza, hogy igyekeztek a kétoldalú kapcsolatok gyakorlati kérdéseit miniszterelnöki szintre helyezni. A politikai érintkezés az 1980-as lengyelországi válság, ill. a hadiállapot bevezetését követően vált ismét intenzívebbé. Jaruzelski és Kádár között szinte baráti viszony alakult ki, s ez érződik tárgyalásaik jegyzőkönyveiben is. A két ország viszonyában előforduló problémák, nézeteltérések nem csupán a gazdaságban, hanem a kulturális kapcsolatokban is éreztették hatásukat; azok színvonala a politikai kapcsolatokhoz hasonlóan hullámzó. A dokumentumokból kitűnően e területen a lengyelek voltak érzékenyebbek. 1971-ben Kardos G. György Hová tűntek a katonák? című lengyelellenesnek titulált regényének megjelenése váltotta ki a lengyelek tiltakozását, egy évvel később E. Fehér Pálnak a Kritika c. folyóiratban Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért című könyvéről írt ismertetése miatt kellett magyarázkodnia a magyar kulturális vezetésnek. E. Fehér ugyanis a 2. magyar hadsereg vereségét párhuzamba állította az 1939-ben a hitleristák ellen harcoló lengyel seregek vereségeinek okaival. A „kultúrharcban” legtovább 1981-ben ment el a lengyel vezetés, amikor Spiró György Ikszek című — a Kongresszusi Királyságban játszódó, a nagy lengyel színész-rendezőről, Boguslawskiról írt — regénye kapcsán Jerzy R. Nowak az ismert történész, publicista állt a támadások élére, aki a könyvet „szélsőséges lengyelellenes gúnyműnek” tartotta. Nowak Spiró könyvét a korábban bírált magyar művek sorába illesztve olyan vehemensen támadta az írót, hogy azt már a budapesti lengyel nagykövetség is túlzásnak tartotta. Nowak végül mégis elérte
